2018. december 6., csütörtök

A legfontosabb csatákat a saját elmédben vívod – Hellblade


Amikor először hallottam a Hellblade c. videojáték koncepciójáról, maró ötlet-féltékenységet éreztem: ki ne szeretné elmesélni a pszichózissal küzdő kelta lány történetét, aki halott szerelméért száll alá az északi mitológia alvilágába? Rögtön láttam, hogy ez nekem készült, depresszív skandináv pokol és szuggesztív főszereplő, ide vele rögtön, csak után döbbentem rá: milyen hihetetlenül bátor a Ninja Theory, hogy egy mentális beteg karakter történetét mesélik el. És hogy én mennyire hálás vagyok nekik ezért a bátorságért.

Úgy általában a videojátékokban, de még a sci-fi és fantasy irodalomban se jelennek meg sűrűn mentális beteg főszereplők. Nem tudom, pontosan mi lehet az oka – talán az írók félnek ábrázolni egy ilyen állapotot, sok kutatómunkát igényel, és még akkor sem biztos, hogy hitelesen képesek bemutatni olyasmit, amit nem tapasztaltak meg. Vagy annyira „veszélyes” terepnek érzik, hogy a szerethető szereplőkre ráállt piacon félő, hogy aki kicsit is más és nehezebben megérthető, az nem lesz kellően olvasókompatibilis. A mentális betegségek társadalmi megítélése sem segít ezen, még mindig a megbélyegzés az általános, ha valakinek ilyen problémája van, minimum sorozatgyilkosnak vagy kötözni való őrültnek hiszik. Nem beszélünk erről, nem ismerjük eléggé, és ami ismeretlen, persze, hogy félelmet vált ki.

Ezért is csodálatos játék a Hellblade. Látszólag alászállunk a skandináv pokolba, de közben órákat töltünk egy éppen pszichotikus epizódot megélő lány, Senua bőrében. Nem csak az ő fejében suttognak a hangok szüntelen, hanem a fülhallgatón keresztül a játékoséban is, folyton duruzsolnak, egymásnak ellentmondó tanácsokat adnak, néha a vesztünket akarják, máskor figyelmeztetnek, de nem lehet szabadulni tőlük. Már csak ezért az apró ötletért is imádnám a Hellblade-et, – ijesztő volt a csend, amikor órák után levettem a fülest, noha tudom, hogy Senua számára ez a csend elérhetetlen –, de ahogy haladunk előre a játékban, hamar világossá válik, hogy itt minden szimbolikusan is értendő, és hogy az északi alvilág egyben Senua saját alvilága. Ahol a sötétség mindent felfal, ahol minden egyes kudarckor fekete rontás kúszik fel a karján, ahol a látomások és emlékek összekeverednek. A puzzle-részek külön csodálatosak: egy-egy ajtó kinyitásához "rúnákat" kell megkeresni a környezetben, hogy azok a hajóárbocok vagy árnyékfoltok pont alakzatban állnak, és ezzel vesz rá a játék egy másfajta gondolkodásra, összefüggést veszünk észre olyan elemek közt, ahol amúgy nem lenne, titkos üzenetek olvasunk ki minden leszakadt gerendából.

Hatalmas felelősség ilyesmit ábrázolni, és öröm látni, hogyan nyúlt a csapat a témához – a háttértudást pszichiáterek és valódi mentális beteg emberek adták. Ezért is voltam kíváncsi a végén az üzenetre, vajon milyen érzéssel teszi le a játékos a kontrollert, mert talán itt a legnagyobb a felelősség: ez az állapot klasszikus értelemben nem gyógyítható. Vannak rosszabb időszakok, epizódok, és vannak jobbak. A sikertörténetet és happy endet pártoló közönség nem kaphatja meg azt, amit igazán akar, hogy a hős  küzdelmek és szenvedés árán "meggyógyul". A happy end itt csak megértés lehet, az elégtétel pedig az, ha Senua jobban megismeri magát és az állapotát, és jobban együtt tud élni vele a jövőben.

A Hellblade egyszerre mutatja meg, milyen egy pszichotikus epizód, és egyszerre ismerjük meg Senuát, aki semmiképp sem egyenlő a betegségével. Komplex, esendő, szeretet adó és szeretetet kereső személy, aki falak nélkül bontakozik ki a játékos előtt: gyakran látjuk az arcát, a mimikáját intimen közelről, és átéljük a múltját, emlékeit, félelmeit is belülről. Ha lehet egy játék valamiért fontos és megkerülhetetlen, akkor a Hellblade emiatt biztosan az: végül nem „Senua áll előttünk, aki mentális beteg”, hanem csak „Senua maga”, bármiféle megbélyegzés nélkül.


Ha érdekelnek további játékok, amelyek mentális betegségekkel is foglalkoznak:

Ha pedig sci-fi és fantasy regényeket keresnél a témában:


2018. október 11., csütörtök

Kész az új regény! - Öt infó az Irha és bőrről

Nagyon-nagyon régóta várom, hogy leírhassam: elkészültem az új regényem első verziójával! Igen, a végére értem az Irha és bőrnek. Hihetetlen érzés, egyszerre felszabadító és hagy maga mögött valami ürességet, ami miatt úgy ébredek reggelente: "és most mihez kezdjek az életemmel? Az lehetetlen, hogy ne ezzel keljek és feküdjek." Öt éve élünk együtt ezzel a történettel, az első ötleteket 2013-ban kezdtem felvázolni, aztán a koncepció rengeteget változott, 2016-ban teljesen újrakezdtem, most meg már azt se tudom, milyen, ha nem ezen töprengek egész nap. Lelkileg és íróilag is kihívás volt, úgyhogy biztos fogok még mesélni a folyamatról, de egyelőre csak örülök az utolsó pontnak.:)

Korábban már meséltem a regényről ebben a bejegyzésben. Az Irha és bőrben egy világméretű jelenség hatására az állatok bebábozódhatnak, akár a hernyók, és változó mértékben emberivé alakulnak. Lehetnek torzak, beszédképtelenek, végtagok nélkül kifejlettek, de akár szinte tökéletesen emberiek is. Ez alapvetően rendezi át a földi viszonyokat, legjobban mégis az a kérdés érdekelt, hogy ezek a semmiből létrejött, gyökértelen élőlények hogyan birkóznak meg a világgal, hogyan helyezik el magukat benne, miféle választ találnak a "kik ők" kérdésre.

Eddig viszonylag kevés konkrétumot árultam el a regényről, most viszont összeszedtem öt infót róla.:)

1. Szereplők, avagy kiké is ez a történet

Horgonyhely szerintem elsősorban a világ története volt, a főszereplőket is az motiválta, hogy megértsék a működését, vagy megváltoztassák annak fizikai törvényszerűségeit. Az Irha és bőr ezzel szemben a szereplők története, hogy őket hogyan változtatja meg a világ. Három egyenrangú nézőpontkarakter szerepel benne.

Kirillről már meséltem többet a fenti bejegyzésben is: ő őzből alakult ki, teste nagyrészt állati, és közös tudatban él egy csordával, akik legszívesebben a régi, állati életformát követnék. Kirill azonban más, érzi, hogy nem illik közéjük, és hiába "kellene" egy őznek szelídnek lennie, ő nem tud mit kezdeni a benne rejlő agresszióval.

Pilar a legfiatalabb szereplő, szinte "újszülött", a regény kezdetén alig ért bármit a világból. Minden információját a tévéből szerezte – számára a szappanoperák és joghurtreklámok dokumentumműsorok –, de most kénytelen saját tapasztalatokat gyűjteni.

August kommunikációs szakember egy fajzatokkal foglalkozó szervezetnél, egy jogokért küzdő kampányban vesz részt – eleinte féltem, mennyire "illik" ez egy fantasybe, harcosok meg varázslók szoktak bennük rohangálni kétméteres karddal, nem irodisták izzadnak a nyilatkozatok szövege felett, de egyértelműen ő tartogatja a legtöbb meglepetést, emiatt nehéz is róla többet elárulnom.:)

2. Helyszín

A történet egy alternatív jelenben játszódik, ekkor már közel húsz éve tartanak az átváltozások. Azért izgatott ez az időszak, mert a kezdeti sokk már elmúlt, lassan természetessé válik, hogy léteznek fajzatok, de az integráció nem teljes, az emberek reakciói még olyan sokfélék, a törvények pedig csak részben biztosítanak nekik bármiféle jogokat. Valamint ez az az időszak is, amikor a fajzatok is kezdenek tudatosabbá válni, rengeteg kérdést feltesznek magukról. A helyszín nagyrészt egy Budapest melletti gettó, de fontos szerepet kap egy magányosan álló ház Dániában.

3. Fabulák

A regényben több "állatmese" is található a fejezetek közt: ezek a fabulák a fajzatokról szólnak a világ minden tájáról, Indiában átalakult elefánttól kezdve olyanokig, akik egy laborban élik le egész életüket.

4. Nem lett rövid, sőt

Az Irha és bőr az eddigi leghosszabb regényem. Szerkesztés meg rengeteg átírás miatt nem szeretnék terjedelmet mondani, de jóval hosszabb a Horgonyhelynél. Amikor írni kezdtem, megvolt a fejemben a teljes sztori, nem nőtt írás közben, mégsem számítottam rá, hogy ekkora lesz: valószínűleg a három egyenrangú nézőpont tehet róla, megkövetelték maguknak a helyet.

5. Első mondat

Ez még sokat változhat, de ha az elején szereplő fabulát nem számítom, jelenleg ez az:

„Eljött a kétszázhuszonnyolcadik teremtés napja, Kirill elméjében a csorda mégsem bírta befogni."

Természetesen még rengeteg munka van a szöveggel – pihentetés után neki is kezdek az átírásnak, ez hangsúlyozottan egy első verzió, több havi munka következik, mire egyáltalán el merem küldeni próbaolvasónak vagy a szerkesztőmnek. Szóval ez csak az első megkönnyebbülés, igen, sikerült, megírtam, de a csiszolás és átírás még úgy is hatalmas falat, hogy közben is rengeteget javítgattam. Emiatt fogalmam sincs, mikorra lehet belőle regény, de nem is siettetem a dolgot, legyen a tőlem telhető legjobb.

+1. Onlány

Az elmúlt években többen kérdezték, miért nincs szerzői Facebook-oldalam. A Bábel fiai vagy a Horgonyhely megjelenésénél még nem szerettem volna, később pedig attól tartottam: de hát minek nekem ilyen, ha talán soha többé nem fejezek be regényt? (A regényírás útvesztői sötét gondolatokba hajszolják az írókat, ejnye.) Úgyhogy megígértem magamnak, hogy ha kész leszek az Irha és bőrrel, csinálok egyet. Íme, ha van kedvetek, kövessétek, én meg próbálom megszokni ezt a felületet.:)
A közösségi médiát már kóstolgatom egyébként év eleje óta, aki inkább képes tartalomra kíváncsi, megtalál Instagramon is.




2018. október 3., szerda

A mesterhazugság – új novella

Gyerekkoromban rengeteget gondolkodtam a hazugság fogalmán. Emlékszem, akkor hallottam először a bűnökről, szóval olyan hatéves lehettem, és azon töprengtem: ezt nem gondolhatják komolyan! Hogy a "ne hazudj" azt jelenti, hogy sose. Mármint azt se, hogy megmostam a kezem ebéd előtt, közben nem. Meg azt se, hogy a szülinapi torta finom, közben fűrészporízű. Letaglózott a gondolat, hogy soha, kicsit se. Hát mit fogok én a nehéz helyzetekben mondani? Hogy élem ezt túl?

Talán emiatt alakult ki, hogy felnőttként szörnyen érzékeny vagyok a hazugságokra. Ha bárki a szemembe mondja az igazat, ami kellemetlen, vagy adott esetben fáj, sokkal-sokkal többre becsülöm, mintha össze-vissza hazudozna a kedvemért. Cserébe én is ezt adom: ha már megkérdezi a véleményemet, teljes őszinteséget kap. És bár ez annyira természetesnek tűnik egy kapcsolatban, valójában túl ritka, a becsületes, egyenes embereket pedig mindig is a legtöbbre fogom becsülni.

Szóval írtam egy novellát a hazugságokról. Mármint rengeteg hazugságról. Füllentésekről, kellemetlen és fájó hazugságokról, egész életet beárnyékoló, évtizedekig növekvő hazugságokról. Olyan nagyokról, hogy akár városokat is lehet emelni belőlük.

Október közepén érkezik a Gabo Kiadótól Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 c. antológia, tizenkilenc magyar szerzővel. Sokak nevét talán már ismeritek, néhány név új lehet, de biztosra veszem, hogy közülük sokat meg fognak jegyezni a kötet olvasói. Én pedig őszintén örülök, hogy köztük lehetek.

A kötetet Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor szerkesztette, a benne szereplő írók névsora:

Baráth Katalin • Buglyó Gergely • Dragomán György • Erdei Lilla • Farkas Balázs • Gaura Ágnes • Brandon Hackett • Kiss Gabriella • László Zoltán • Lőrinczy Judit • Molnár B. Gábor • Moskát Anita • Rusvai Mónika • Sepsi László • Sümegi Attila • Sziács Viola • Takács Bogi • Tallódi Julianna  Veres Attila

A novellám pedig így kezdődik:

Régen már reggeli előtt öt-hat alkalommal hazudtam. Átgördültem Khao felére az ágyon, a füle körül göndörödő tincsek közé mormogtam, hogy:
– Aludj nyugodtan, még csak hajnalodik.
Máskor eldugtam a papucsát a kamrába, és amikor némán szitkozódva kereste mindenütt, rezzenéstelen hangon állítottam:
– Utoljára a konyhaasztal alatt láttam.
Néha pedig, ha szükséges volt, egy pohár buggyant tejet nyomtam a kezébe:
– Még friss, én is ebből ittam.
Naponta akár ötszázszor tudtam füllenteni. Ötszázszor simíthattam tenyerem a téglafalra, hogy a malter ne peregjen ki porcukorként. Ötszáz korhadt, bármelyik lépésre beszakadható lépcsőfok bírta még egy kicsit tovább miattam. Ha pedig egy-két igazi hazugságot is sikerült kiötölnöm, amitől Khao szemöldöke valódi fájdalommal rándult össze, azzal áltattam magam, néhány arasznyira feltartóztattam a város felé közeledő felbomlást."

2018. július 11., szerda

Rügyeid – új novella az Utópia 501 c. négynyelvű antolgiában

A tavaly megrendezett Transzfer Fesztiválhoz kötődve szervezte meg a PIM az Utópia 501 c. antológiát, amelybe cseh, lengyel, szlovák és magyar szerzőket kértek fel egy-egy jövőről szóló, rövid novellára. Az apropót Morus Tamás 501 éve megjelent Utópiája adta, de nem kötötte meg senki kezét, hogy bármit elmeséljen akár a közeli, akár a távoli jövőről. A kötet a napokban jelent meg online, így bárki által olvasható, ráadásul minden novella szerepel benne mind a négy nyelven. Ez az első alkalom, hogy lefordítva látom a saját szövegem, és nagyon furcsa érzés  mint amikor álmomban simán eltársalgok olyan nyelveken, amiken a valóságban nem beszélek.

A címe Rügyeid, egy légszennyezettségtől sújtott jövőben játszódik, és egy anya-lánya kapcsolatról szól. Így kezdődik:

"El kell rejtenünk a fákat a por elől, mondja anyád, amikor felveszi a szájmaszkot, majd feladja rád a tiédet is. Ilyen szép időben kár otthon maradni, ma még a nap is látszik: vörösarany izzás a hamufellegek közt, akár egy gézzel betekert villanykörte. Ahogy kiléptek az ajtón, a chip persze jelez a levegő miatt. De ha a chipre hallgatnátok, egész életetekben ott kuksolnátok a szigetelőszalaggal beragasztott ablakok mögött, a köhögéstől reszkető félhomályban."

A kötetet Turi Márton szerkesztette, a benne szereplő írók:

Bartók Imre, Berta Ádám, Dragomán György, Pavla Horáková (CZ), Michal Hvorecký (SK), Silvester Lavrík (SK), Molnár T. Eszter, Moskát Anita, Potozky László, Ondřej Štindl (CZ), Ziemowit Szczerek (PL), Vlagyimir Szorokin (RU), Térey János

A teljes antológia online olvasható ezen a linken, bővebb információt pedig a Petőfi Irodalmi Múzem honlapján találtok.


2018. június 6., szerda

Találkozzunk a Könyvhéten! – dedikálás és 2050 bemutató

Könyvhétre jelenik meg a 2050 c. ifjúsági sci-fi antológia a Móra Kiadónál, amibe én is írtam egy novellát Gumicukorszív címmel – a blogomon már bővebben meséltem róla itt. Ennek kapcsán a Könyvhéten két esemény is lesz, egy dedikálás a Móra Kiadó standjánál, valamint egy felolvasószínházzal egybekötött kötetbemutató az Aranytízben.

Dedikálás

Mikor? – június 9-én (szombat), 18.00-19.00

Hol? – Könyvhét, Vörösmarty tér, Móra Kiadó standja

Kikkel? – A 2050 szerzői, Bégányi Dániel, Farkas Balázs, Garaczi Zoltán, Gáspár-Singer Anna, Brandon Hackett, Jassó Judit, Lackfi János, Lapis József, Makai Máté, Moskát Anita, Szöllősi Mátyás , Totth Benedek, Zelei Bori

Facebook-esemény és a kiadó további könyvheti dedikálásai itt.

* * *

Felolvasószínház és kötetbemutató

Mikor? – június 10-én (vasárnap), 16.00-18.00

Hol? – Aranytíz Kultúrház; Budapest 1051, Arany János utca 10,  

Kikkel? – A kötet szerzőin kívül Kőszegi Mária és Bárdi Gergő színészekkel, valamint a rendező Dávid Ádámmal.

Facebook-esemény és bővebb információ itt.

Mindkét eseményre mindenkit nagyon sok szeretettel várunk!:)


2018. május 29., kedd

Lehet-e egy lány "elég geek"?


Múlt héten írtam egy cikket egy friss videojátékról (akit esetleg érdekel, a Detroit: Become Humanről az SFmagra, játsszatok vele, fantasztikus), ami kapcsán előjöttek az elmúlt évtizedes tapasztalatok és félelmek arról, milyen nőként játszani vagy geeknek lenni.

Előbb kezdtem el számítógépes játszani, mint tanultam meg olvasni. Négyévesen a Prince of Persia pályáit nyomtam le délutánonként. Szülinapra vagy karácsonyra játékot kértem, aminek a kiválasztása ünnep volt; végigböngészni a bolt kínálatát, telepíteni, szokni az irányítást. Gyakran néztem, ahogy Apa gépet szerel, videokártyát cserél, hűtésgondokkal birkózik. Olyan mélyen épült ez a személyiségembe, hogy sűrűn játékok formájában álmodom, ha pedig fel akarok ébredni egy rémálomból, fejben az Esc billentyűt nyomogatom.

Aztán kamaszkor környékén elkezdődött valami, felnőttkorban pedig végleg megváltozott. Ha egy társaságban játékokról beszéltem, hirtelen abba a szituációba kerültem, hogy bizonygatnom kell, hogy tényleg játszom. Nem, nem a pasim kezeli a kontrollert, én meg a kanapéról szurkolok, és eltakarom a szemem, ha kiloccsan az agyvelő. Nem, a játék nem csak azt jelenti, hogy Simsben babázom. És nem, nem is azt, hogy megnézek pár végigjátszást a nehezebb részekről. Mintha annyira hihetetlen lenne, hogy egy nő is ugyanolyan szenvedélyesen szeret játszani, állandó vizsgáztatásnak tettek ki, hátha lebukom, hogy „fake geek girl” vagyok.

És ez nem áll meg a videojátékoknál. Akárhányszor kimegyek a képregénybörzére, és átböngészem a kínálatot, mindig akadnak olyan árusok, akik végigmérnek, majd belefeledkeznek valami másba, mert nem is feltételezik, hogy vásárló lehetek, biztos csak a pasimat várom. (Vagy mert azon kevesek egyike vagyok a teremben, akin nincs szuperhősös póló. Ha meg lenne, akkor azt hinnék, csak azért viselem, mert olyan helyes Superman.) Vagy egy nagy rendezvényen, ahol nyüzsögtek a cosplayesek, én viszont íróként mentem ki, férfi ismerős megjegyezte, ha figyelmet akarok, öltözzek be úgy, majd rámutatott egy bikini-szinten takaró jelmezre. Vagy egyetemen Tolkien kurzuson, ahol bizonygatnom kellett, hogy igen, olvastam A szilmarilokot, és nem, nem a potya kreditért ücsörgök itt este nyolcig.

Ennyi év ilyen irányú tapasztalata pedig oda vezetett, hogy múlt héten ott ültem a videojáték cikkem felett, és féltem kitenni. Mert nem írtam bele, hány képkocka van benne másodpercenként, és egyébként is, nem játszottam az összes hasonló mechanikájú játékkal 1990-ig visszamenően. Aztán arra gondoltam: hát hülye vagyok én? Néhány bunkó miatt már én sem hiszem el saját magamról, hogy „elég geek vagyok”? Vannak bizonyos dolgok, amikről nem írnék cikket, mondjuk lemezkritikát vagy koncertbeszámolót, mert kevéssé ismerem a terepet, de itt azért föl tudom mérni a helyzetet, beletettem a kutatómunkát, a többszöri végigjátszást, olvastam interjúkat, néztem werkfilmeket, akkor meg minek hezitálok?

Mintha az „igazi geekség” féltve őrzött beavatási rítusokon keresztül lenne elérhető, és egy lánynak teszteken kellene bizonyítania az elszántságát. Két típusú lány sztereotípiája él a közegben, a „szexi geek csaj”, akit bárki azonnal feleségül venne, mert formás és még az Avengersre is el lehet menni vele; valamint azt, akit „szinte fiúnak tekintenek” – és elmondani nem tudom, mennyire káros mindkettő. A csinos lány persze figyelmet kap, körülrajongják, de nem biztos, hogy azt akarja érezni, hogy egy darab hús, hanem mondjuk szívesen kibeszélné a legújabb Star Trek epizódot. Akit pedig „szinte fiúnak tekintenek”, őt beveszik a közösségbe, és őszintén bóknak szánják, amikor arra tesznek megjegyzéseket, hogy „el is felejtik, hogy lány”, mintha a nőiség és a geekség összeférhetetlen lenne. Én meg sosem kerültem bele egyik sztereotípiába se, és több, zömében fiúból álló geek társaság emiatt nem tudott mit kezdeni velem. Mert milyen az már, hogy igazi ellenfél multiban, de közben vannak „csajos szarságai”. Talán emiatt a „nem tudom hová tenni” állapot miatt kerülök bele ennyiszer a vizsgáztatásba, nem tudom. (És elsősorban játékok és képregények terén, a könyveket és a filmeket jobban elfogadják.)

Számomra geek közösséget találni olyan volt, mint a hazatérés. Ezek az élmények sem vették el a kedvem, egyszerűen furcsa volt az, hogy a közeg másoknak kérdés nélkül otthont nyújt, én meg tudom, hogy oda tartozom, de mielőtt beengednének, lexikon méretű kérdőívet kell kitöltenem. És persze nagyon sok nem toxikus geek csoporttal is találkoztam, ami megerősített abban, hogy jó helyen járok, és elhalványult mellette a negatív tapasztalat – pont ezért is leptem meg magam ennyire azzal, hogy még mindig hat rám a sok felgyülemlett megjegyzés, és ha csak időlegesen is, de elhiszem, hogy kevesebb jogom van véleményt formálni egy videojátékról, mint bárkinek.

Nem akarom, hogy az legyen a végkicsengés, hogy a geek fiúk a hibásak mindenért, és a lányokat csak sztereotípiák alapján ítélik meg. Ott van ugyanennek a fordítottja: elég abból is, hogy a geek srácokat folyton azzal szívatják, hogy szociális analfabéták, és nem, nem oké tőlük tátott szájjal megkérdezni, hogy „Tényleg van barátnőd? Nem hittem volna!”. Az előítélet vagy a rosszindulat nemtől független, inkább csak máshogy szokták piszkálni a lányokat meg a fiúkat.

A cél az, hogy beszéljünk ezekről. Szóval meséljetek bátran – nemcsak lányok, fiúk is –, milyen geek sztereotípiák idegesítenek, miket lenne ideje lerombolni. Mert az egész geek közösségnek az örömről kellene szólnia, hogy megosztjuk egymással a szenvedélyünket.

2018. május 15., kedd

2050 antológia – új novellamegjelenés a Könyvhétre

Régi, titkos vágyam ifjúsági történetet írni; annyira titkos, hogy alig említettem néhány embernek. Valahol a kamaszkoromban gyökerezhet az oka: talán meséltem már róla, hogy amikor életkorilag az ifjúsági regények célcsoportjába tartoztam, egyáltalán nem olvastam ilyesmit. Érzelmileg nehéz tinikorom volt. A felnőttek azt mondogatták, nincs jogom rosszul érezni magam, hiszen ezek a legszebb éveim, innen már csak a szívás következik, és visszasírom majd ezt a gondtalanságot; de már akkor tudtam, hogy ez hazugság. Túl sok szarság gyűlt össze, ami egy felnőttnek is sok lett volna, nemhogy egy gyereknek. A kezembe kerülő ifjúsági könyvek ezzel szemben napsugarasak, vidámak és viccesek voltak, én meg szívből utáltam érte őket. Hazugnak tűntek. Én olyat akartam olvasni, ami visszatükrözi a problémáimat, beszél a félelmeimről, kételyeimről, megmutatja, hogy más is küzd; nem érdekelt a vattacukros jókedv, ami számomra nem létezett. Tizenévesen inkább véres-belezős horrorokat olvastam, minél sötétebb sztorikat, annál jobb (köszi, King, hogy túléltem ezeket az éveket!).

Most, felnőttként pótolom be azokat az ifjúsági regényeket, amikre akkor szükségem lett volna. Lehet írni bántalmazásról, családi gondokról, válásról, halálról, erőszakról is a tizenéveseknek, és ha csak magamból indulok ki, nekem ezek úgy kellettek volna, mint egy falat kenyér. Évek óta olvasok ilyeneket felnőttként, és egy ideje motoszkál bennem, hogy szívesen írnék is hasonlót. Valami olyat, amitől a tizennégy éves önmagam remélhetőleg nem a szemét forgatná (vagy talán mégis, a tizennégy éves önmagam kiszámíthatatlan, mint egy tornádó).

A Móra Kiadó új antológiája, a 2050 a Könyvhétre érkezik. A tematika a kamaszok élete a közeljövő Magyarországán; amint elolvastam a felkérést, tudtam, hogy ez az, itt az ideje ifjúsági történetet írni. Féltem kicsit, keresgélnem kell-e majd a hangot, mennyire érzem magaménak a történetet, de annyira természetesen és örömből jött az egész, hogy a jövőben talán a többi ötletembe is bele mernék vágni.

A címe Gumicukorszív, és így kezdődik:

„A nyári szünet első hetében közöltem a szüleimmel, hogy beperelem őket.
– Ez valami vicc, Lina? – Anya kezében megállt a villa a szója fölött. – Beperelsz?
– Már egyeztettem az ügyvédemmel. Hamarosan megkapjátok a hivatalos értesítőt.
– Ne tedd magad nevetségessé – mondta, miközben lecsípett egy fiókának való falatot. Arcizmai még feszültek a legutóbbi ráncfeltöltés után. – És mivel vádolsz minket?
Hetek óta készültem erre, minden jogszabályt átbogarásztam. Élő bírósági közvetítéseket néztem, ahol kiskorúak olvasták a szüleik fejére, mi mindent követtek el ellenük.
– Gyereknevelés közben elkövetett gondatlanság. – Az ujjaimon kezdtem számolni. – Egy. Engedély nélkül osztottatok meg rólam kép, hang- és illatfelvételt hatezer-négyszázhét alkalommal. Ebből négyszázkettőn fürdőruhát viselek, tizenötön pedig meztelen vagyok.
– A csecsemőkori képekről beszélsz? Egyrészt félig eltakar a hab, másrészt bárkiről…
– Majd ha egy állásinterjún rákeresnek a nevemre, és látják, hogy tök pucéran pancsolok a kádban, és a nemi szervemet mindössze néhány habfoszlány takarja, szerinted mit szólnak?
– Attól, hogy a nemi szerv kifejezést használod, nem leszel felnőtt, Lina.”


A novellák egy része egy nyilvános pályázat legjobbjai, a többi felkérésre íródott. Az antológiában szereplő írók:

Bégányi Dániel,
Brandon Hackett,
Farkas Balázs,
Garaczi Zoltán,
Gáspár-Singer Anna,
Jassó Judit,
Makai Máté,
Lackfi János,
Lapis József,
Szöllősi Mátyás,
Totth Benedek,
Zelei Bori

Megtiszteltetés ilyen nevek között szerepelni.:)

A kötet előrendelhető a Móra Kiadó honlapján, Facebook-oldalát pedig itt találjátok. A novella kapcsán készült minden szerzővel egy-egy mini interjú is, az enyémért katt ide.
A Könyvhéten várható kötetbemutató és dedikálás is, részletek hamarosan.

2018. április 3., kedd

Egy sorozatfüggő vallomásai


Mostanában sikerül jó tempóban haladnom az Irha és bőrrel, ezért esténként, fáradt aggyal többször ülök le sorozatokat nézni, mint olvasni (ez elő szokott fordulni, ha túl mélyen belesüppedek a regényszövegbe). Az utóbbi években a kedvenceim véget értek – örökké hiányozni fog a Hannibal vagy a Leftovers –, én meg sokáig nem találtam semmit, ami pótolhatná őket, olyat, ami nem „csak egy remek sorozat”, hanem ami beszippant, lenyűgöz, amiről csillogó szemmel mesélhetek bárkinek. Épp azt hittem, kiégett macskás öregasszony leszek, akinek már semmi se tetszik igazán, aztán hirtelen sikerült, egymás után két sorozat is rajongóvá változtatott.

Waco (2018)

Van ez a mániám a szektás sztorikkal. Elég annyit hallanom valamiről, hogy „egy szektában játszódik”, és már meg is vettem. Vonz a mikroközösségek dinamikája, hogyan válik valakiből bálványozott vezető, hogyan alakulnak ki a szabályok – pl. mi kell ahhoz, hogy valaki átengedje a feleségét a szektavezér ágyába, vagy lemondjon a saját gyerek lehetőségéről. A Wacóról is annyit tudtam, hogy „szektás cucc”, meg „igaz történet alapján”, és már bele is kezdtem.

1993, Texas. Az FBI és az ATF közös hadművelettel megtámad egy világtól elzártan élő, felfegyverzett szektát, az első tűzpárbaj után pedig ötven napig tartó patthelyzet és ostrom alakul ki. Nem lehet felkészülni arra, mi következik (senki ne olvassa el a Wikipédiát!). Ahogy az események eldurvulnak, egyre csak arra gondoltam, ilyen nem történhet meg. Ez a ’90-es évek, nem a középkor, akkor mégis hogyan? Embertelenség, rossz döntések sorozata, erőfitogtatás, az empátia teljes hiánya.

Valószínűleg egyik fél sem volt patyolat ebben a helyzetben – a sorozat a szekta irányába húz, és bár megmutatja, hogy David Koresh kiskorú lányokkal alakít ki szexuális kapcsolatot, hogy mindenkit életveszélybe sodor önzésével, azért mégis átérezhető az a karizmája, amivel maga köré gyűjtötte az embereket. Sőt, sokszor kifejezetten menő. Az FBI oldalán ezzel szemben mindenki ősbarom, egyetlen túsztárgyaló, Gary Noesner képviseli az emberséget, és nélküle valószínűleg a tragédia sokkal hamarabb, sokkal több áldozattal következett volna be. A két oldal közti konfliktus, a tökéletesen felépített feszültség végigvezet mind a hat részen, a zárás pedig kitépi az ember szívét. Mert ott már nem számít, kinek miben volt igaza. Ott csak egy olyan tragédia marad, aminek soha, semmilyen körülmények közt nem lenne szabad megtörténnie.

Amit pedig még feltétlenül kiemelnék: bár egyik színészre se lehet igazán panaszkodni, Taylor Kitsch alakítása Davidként zseniális. Nekem ő utoljára a Marson bolondozott kipattintott John Carterként, most pedig a világ leghülyébb frizurájával ábrázol tökéletesen egy ellentmondásos,  egyszerre karizmatikus és őrült figurát; emberi, érzékeny, maradandó.




* * *

Halt and Catch Fire (2014-2017)

Alig éltem a ’80-as években! Commodore 64-est csak képről láttam! Életemben először apám DOS-os számítógépén henteltem egy ősemberrel dinoszauruszokat, akkor miért szívott be ennyire egy sorozat a számítógépek hőskorából?

Eleinte úgy indult, mint egy informatikusokkal elmesélt Mad Men. Joe MacMillan, egy „bárkit rádumálok bármire” típusú sales-es kiugrik az IBM-től, hogy a névtelen Cardiff Electronicet rávegye: fejlesszenek saját PC-t. Ehhez szükség lesz egy mellőzött, több kudarcot megélt mérnökre, Gordon Clarkra, és az egyetemről frissen kibukott, lázadó programozózsenire, Cameron Howe-ra. Az egész sorozatot elviszi a hátán a köztük lévő dinamika – a második évadra melléjük kerül Gordon felesége, a háziasszonyszerepet üzleti életre cserélő Donna –, és ha semmi más nem történne, csak nézném, ahogy ezek a problémás, öntörvényű, egyszerre érzéketlen és érzékeny karakterek tönkreteszik egymást és magukat, már akkor imádnám. Rég láttam ilyen izgalmas karakterfelállást sorozatban, ahol egyikük se küzd a néző szeretetéért és szimpátiájáért – ellenben a figyelme az övék maximálisan. Mackenzie Davis és Lee Pace amúgy is zseniális benne, egyikőjükről se gondoltam, hogy ilyen jól állhat nekik efféle szerep, a második évadtól pedig Kerry Bishé-t is örömmel odateszem melléjük.

És fölöslegesen féltem attól, hogy a ’80-as évek informatikája majd távol áll tőlem. Bár nem értem, hogyan lehet visszafejteni egy BIOS működését a garázsban egy hétvége alatt, a játékfejlesztés, az első chat-szobák hangulata a pre-internet korszakban, az első vírus és antivírus, vagy a hardveresek igyekezte, hogy hét kiló (!) alá vigyék a személyi számítógép súlyát, engem is ugyanúgy elkaptak. Még ha nyilvánvaló is, hogy a kitalált cégek és kitalált szereplők sosem fognak semmi igazán úttörőt felfedezni, nem happolhatják el a sikert egy Macintosh elől, de az ötleteik korukat megelőzően ott vannak az élvonalban. És ha valamivel elbuknak, majd kitalálnak mást: mindig van egy új ötlet, egy utolsó utáni nagy dobás.

Furcsa, hogy korábban nem hallottam a sorozatról, mintha a geek-közösség nem találta volna meg igazán magának, pedig abszolút „nekünk készült”. Az első évad kisebb hullámzásai után – minden rész végére kellett valami Baromi Drámai esemény; meg a karakterek néha túl szélsőségessé váltak – a második évadtól szinte hibátlan és precíz dráma. A szereplők sokat változnak, talán kicsit „megszelídülnek”, így lesz Joe szociopata Don Draperből egy visszafogottabb, Steve Jobs-féle látnok, ahogy Cameron is szembesül egy saját cég nehézségeivel, és nem maradhat örökké lázadó punk, aki még a barátait is elmarja maga mellől. Cameron és Donna kapcsolata, a közös útjuk már önmagában is csodálatos; az informatika nem csak a fiúk játszótere, egy sokkal inkább szexista korban kell bizonyítaniuk egy férfiak uralta szakmában, és amilyen túlzások nélkül, a maga természetességen kezeli ezt a sztori, azért külön jár a nagy szívecske.

A Halt and Catch Fire négy évadot élt meg, és mind után aggódni lehetett, berendelik-e a következőt. Nem tudom, hogy bírtam volna külön-külön, most egyben daráljuk az egészet, amitől én, aki életében nem programozott többet, mint suliban a képernyőre geometrikus alakzatokat rajzoló teknős parancsait, átcsúszott egy kicsit a ’80-as évek tech-bizniszébe. A világ pedig szürkébb és komorabb hely lesz, ha nemsokára a végére érek.

2018. március 24., szombat

Sorok mögött: Állatok a regényekben, avagy mesélek az Irha és bőrről


amelyben a körblogolás állati fordulatot vesz.

Gyerekkoromban egyszer kaptam karácsonyra egy klasszikus, bútorozott-lakott babaházat. Nem voltam babázós típus – LEGO-zni és számítógépes játszani szerettem –, ezért hozzá se nyúltam addig, míg rá nem jöttem, hogy az amorf, festett művigyorú lányokat száműzhetem az ágyneműtartóba, a házat pedig einstandolhatják a plüssállataim. Aludjanak az ágyakban zsiráfok, főzőcskézzenek a konyhában lovak! Mélyebben be tudtam vonódni a klasszikus szerepjátékokba, ha állatokat tettem meg főszereplőnek, ami valahol nem meglepő: egy biológus apával állatok vettek körül, természetes volt a szeretetük. Én voltam az, aki a zsúrokon inkább a kutyával játszik a kertben; aki a nyaralót megszálló egereknek kikészíti a sajtot, hátha megszelídülnek; aki törött szárnyú madarat etet csipesszel. Tudtam, hogy előbb-utóbb írni fogok egy olyan regényt, amiben kulcsszerepet játszanak az állatok: az Irha és bőr ilyen lesz.

Az alapötletről talán már egy kicsit meséltem régebben. A sztori egy olyan alternatív, mágikus valóságban játszódik, ahol az állatok bármikor bebábozódhatnak, és részben ember, részben állat fajzatokká alakulnak át. A siker változó, akadnak köztük torzak, beszédképtelenek, végtagok nélkül kifejlettek, de egészen emberi testűek is, akik szocializáció után elboldogulnak a társadalomban, sőt, néhányan embernek tekintik magukat. Rengeteg téma foglalkoztat ezzel kapcsolatban – hogyan alakul ki egy gyökerek nélküli egyén identitása szülők, hagyományok, közösség nélkül; hányféle választ adnak a „kik ők” kérdésekre; miként változik meg az „emberi” fogalom. Nagy szerepet kapnak az eredettörténetek és mesterséges mítoszok, ahogy az identitás formálódása is. Ma viszont arról írok, miért olyan jó játék nem emberi szereplők nézőpontjait írni.

Egy ember érzékelését ismerjük. Látásra és hallásra koncentrál, az érintések szerepe és jelentése kultúránként változik, a mimika és a testbeszéd külön nyelv. A Bábel fiaiban Dávid vaksága miatt másként kellett ezt kezelnem, de az Irha és bőrben ez sokkal kifejezettebb. A három főszereplőm közül az egyik, Kirill egy őzbakból alakult át – van agancsa, őzarcával képtelen az emberi mimika jó részére, és egyik kezén sem alakultak ki ujjak, a patájába szerelt eszközökkel próbál boldogulni az emberi kézre tervezett társadalomban. Nem tud bekötni egy cipőfűzőt, nem tud megfogni egy bögrét – de közben blogger, a fajzatok történeteit gyűjti össze, és úgy akar élni, mint bárki. Mégis, már az öntudatra ébredésének első pillanatában azt érzi, hogy ez a világ ellenséges vele, hiszen nem kompatibilisek, és ez a testélmény nagyban formálja a személyiségét.

Közben ott „kísértenek” az állati maradványok is, sok tekintetben úgy viselkedik, mint egy állatőz. Tudatközösségben él egy csordával: szinkronban mozognak, együtt érzik magukat biztonságban, egyszerre esznek, és elméjében, mintegy visszhangként, folyton a többiek vágyait és gondolatait hallja. Nem szavakkal kommunikálnak – pedig tudnak beszélni –, hanem érintéssel, így kötődnek egymáshoz. A regény egyik központi konfliktusa is ez, hogy Kirill mennyiben tud megszabadulni az állati berögződésektől. Bár őz, ezért szelídnek és törékenynek látják, rengeteg agresszivitás és düh munkál benne. Ez a két világ közé szorultság érzése adja majd Kirill és a másik két főszereplőm tragédiáját is.

Persze mindenki más mennyiséget őriz meg az állati tulajdonságokból. Amikor egy másik fő karakterem (egyelőre legyen titok, hogy ő miféle), aki mindig is emberek közt élt, bekerül egy fajzatközösségbe, először ösztönösen mosolyog és szemkontaktust keres – aztán rájön, hogy ezeket egyesek fenyegetésnek vehetik, mert az állatvilágban ezek provokatív gesztusok. Több ez a kultúrák ütközésénél, hiszen a fajzatok mindegyike más és más kultúrát választ magának. Az egyikük ezzel is csábítja magához a többieket: azt ígéri, azok lehetnek, akik csak lenni akarnak. Ők definiálhatják saját magukat az ember-állat koordinátarendszerben, nem fekete-fehéren, nem vagy-vagy alapon, és ezért bármit feláldoznának.

Nem szerettem volna, ha a szereplők állati eredete csak dísz, mert milyen menőn néz már ki valaki aganccsal. Azt akartam, hogy a problémáik, kétségeik mind ebből eredjenek. Ettől válik fantasyvé: nem vonhatom ki belőle a fantasztikumot, nem tehetem át a cselekményt „normális környezetbe”. Persze ugyanezekről a témákról, mint másság, identitás vagy gyökértelenség, beszélhetnék rengeteg fajta eszközzel, de valahol még mindig az a kislány vagyok, aki száműzi a babákat a játékházból, hogy benépesíthesse állatokkal. Ha pedig már ezt teszem, felelősen kell nyúlnom az ötlethez, és mélységében megírnom, nem csak csinos díszként a sztorin.

Most már csak azon kell dolgoznom, hogy ez sikerüljön is.



* * *

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Gaura Ágnes
On Sai
Puska Veronika

2018. január 3., szerda

Mit (nem) csináltam 2017-ben?

Kamaszként a barátnőimmel sokat tűnődtünk azon, mikor fakultak ki a szüleink. Hogyan lehetséges, hogy apa, aki fiatalon egyetlen hátizsákkal nekivágott egy vadidegen országnak, hálózsákban aludt a hófoltok között, és hajnalban arra ébredt, hogy egy szarvas egy méterre tőle reggelezik, szóval ez az apa hogyan válhatott olyanná, aki bevásárlószatyrokkal jár haza, időben befizeti a csekkeket, és rászól a gyerekeire, hogy feltétlenül mossanak fogat lefekvés előtt. Mindig zavarba hoztak a szüleim fiatalkori képei – arra gondoltam, bár akkor ismertem volna őket, mennyivel jobban megértettük volna egymást. És ilyeneken töprengtünk a barátnőkkel, hogy vajon mikor lettek a szüleink ennyire hétköznapiak? Mikor vesztették el a régi lelkesedést és kalandvágyat? És persze megfogadtuk, hogy mi soha. Mi majd észrevesszük, ha kezdődik a fenyegető unalmas és megszokott élet, és majd teszünk ellene.

Helló, 2017. Helló, unalmas és megszokott élet. Helló, elszürkülés.

Persze a helyzet nem ilyen kamaszosan drámai – és idővel a pontos csekkbefizetés vonzó tulajdonsággá vált –, de jó ideje éreztem már, hogy kezdek belefásulni a mindennapokba. Nem hittem, hogy az a munka, amire mindig is szenvedélyesen vágytam, a nagy gyerekkori álom, hogy szövegeket szerkeszthessek, könyvek születésénél bábáskodjam, egyre fakóbbnak tűnik majd. Hogy lehet ez is monoton. Hogy csömört kaphatok a szavaktól, és este már sem olvasni, sem írni nincs kedvem, olyan fáradtnak érzem az agyam. Hogy a szabadúszás és az otthoni munka, ami a szabadság csúcsának tűnt, végül fojtogatni kezd, mert nincs olyan, hogy vége a munkaidőnek, nincs olyan, hogy becsukom a gépet, én addig dolgozom, amíg munka van, ha kell, éjfélig. Különben leterít a bűntudat, hogy mit szórakozol, amikor még nincs kész ez a szerkesztés! A saját nyakas kötelességtudatom hajszolt addig, amíg lelkileg, fizikailag és egészségileg is kimerültem. Decemberre pedig be kellett látnom, hogy ez nem működik tovább.

Év közben is éreztem, hogy szükségem van valami kizökkentőre, valami frissességre, ezért tavasszal elmentem egy varrótanfolyamra. Régóta tervezgettem, de nem mertem: mégiscsak én voltam a kétbalkezes lány, akinek technikaórán elnéző mosollyal osztályozták le a csálé és löttyedt plüssvízilovát, és azt dünnyögték, majd belejön. És lőn, képes vagyok megvarrni ruhákat. A gombostűzést és a szabásminta-másolást meditációs gyakorlatként kellene tanítani, annyira kisimít és kikapcsol, hogy végre nem az agyammal és szavakkal dolgozom. Arról nem is beszélve, milyen löketet adott, hogy sikerült valami, amit teljes képtelenségnek hittem.

Talán ez az élmény kellett hozzá, hogy év végére belássam, nagyobb változásokra van szükségem. Tudom, hogy hiányozni fog a szerkesztés, mert rengeteg örömöt is okozott, de tovább kell lépnem. Jövőre újra egyetemre megyek, más szakmában szeretnék dolgozni. A tizennyolc éves, pályaválasztás előtt álló énem azt hitte, majd valami végzetesen végzetes döntést hoz, amikor beadja a felvételijét, aztán a biológus diplomámmal elmentem szerkeszteni. Most itt az ideje újra másfelé nézni. Alig várom, hogy új dolgokat tanuljak, és olyan képességeimet fejlesszem, amiket eddig pihentettem – vagy akár nem is tudtam, hogy léteznek.

És így, végre, amint ez a teher lekerült a vállamról, amint vége lett a bizonytalankodásnak, hogy váltsak-e vagy sem, végre újra tudok az írásra koncentrálni. Az első félév az új regényé. Az Irha és bőr folyton készül, azért lopott órákban idén is hozzáírtam néhány százezer leütést, de most érzem azt, hogy megérett arra, hogy befejezzem. Fölösleges görcsölés és bűntudat nélkül, pusztán azért, hogy végre elmeséljem ezt a történetet.

És hogy mit csináltam még idén? Megjelent két novellám, az egyik Hattyú címmel a Könyves Magazinban, és jelenleg is olvasható online a Könyvesblogon. A másik egy hosszabb fantasy írás, a Hazatérés, amely a Prae Trónok harcával foglalkozó számába készült (karácsony előtt még lehetett találni belőle az újságárusoknál). Szerepeltem vendégként a Vakfolt podcastben, ami hihetetlen élmény volt – az egyik kedvenc játékomról, a Life is Strange-ről beszélgettünk, és legyűrtem a félelmemet, hogy mennyire utálom a saját hangomat. Év végére jutott egy szuper rendezvény is, az egész napos ViTa, ahol délután Berke Szilárddal, Juhász Viktorral és Szabó Dominikkal a fantasy új irányzatairól beszélgettünk – az eseményről készült felvétel visszanézhető itt. Aki pedig szereti a szokásos év végi listákat, ebben a bejegyzésben összeszedtem, milyen maradandó könyvek/filmek/játékok kerültek elém tavaly.


Nem is tudom, mikor vártam új évet ennyire lelkesen. Mikor éreztem azt utoljára, hogy még bármit megtehetek, még szabad váltanom, szabad tennem azért, hogy jobban érezzem magam a jövőben. Nagy munka lesz, de az sosem riasztott vissza, én mindig a kételkedéstől félek, a döntések közti állapottól, az őrjítő ide-oda toporgástól. Ha már tudom, min kell dolgoznom, akkor már bele is vágok.

Helló, 2018. Helló, tervek és lehetőségek. Helló, frissesség.

2018. január 2., kedd

Az év legjobbjai

Könyvek és képregények

Olvasási átok ült rajtam, megszúrtam az ujjam egy elátkozott könyvjelzővel, vagy ki tudja. Talán hiba volt az évet olyan könyvvel indítanom, amibe legszívesebben belebújtam volna – nem jött még egy regény, ami túlszárnyalta volna az Aranypintyet Donna Tarttól. Minden szöveget fakónak éreztem, olyan majdnem jó könyvek kerültek elém. De az is lehet, hogy sokuk közülük igazán jó volt, csak én nem tudtam megfelelő befogadó lenni. Túl sokat dolgoztam napközben, és amikor esténkét kinyitottam egy-egy regényt, már nem akartam betűket látni, csak vánszorogtam keresztül a szövegmocsarakon.
Így éreztem egész évben, de ahogy most visszatekintek az olvasmánylistámra, akad rajta bőven kiemelkedő könyv. Neil Gaiman Kilátás az erkélyről c. esszékötete zseniális, bölcs, vicces, megható és lelkesítő – bizonyos írásokat már most újraolvasnék belőle. Az év második felére bepotyogó „fura fantasyk” is üdítően hatottak – a Minden madár az égen különleges boszorkány-feltaláló párosára, vagy az Amatka szavakkal életben tartott diktatúrájára sokáig emlékezni fogok. N.K. Jemisin trilógiájának második része, az Obeliszkkapu már nem lepett meg – az Ötödik évszakhoz méltó folytatás, összetett világ és összetett karakterek. A Növényevő szimbolikus, bizarr testtörténete is az egyik legmaradandóbb élményem.
Ahogy könyvből is kevesebbet olvastam, úgy képregényből is: talán a Blue is the Warmest Colort emelném ki közülük, két fiatal lány bensőséges, kibontakozó szerelmét; valamint a Pride of Baghdadot, egy igaz történet alapuló képregényt négy oroszlánról, akik bombázás idején kiszabadulnak az állatkertből, és életükben először tapasztalják meg a szabadságot.


Filmek

Nem szeretném sokat méltatni a Testről és lélekről-t, megtették már sokan pontosabban és szebben, mint én képes lennék rá. Inkább azt mesélem el, mit jelent nekem.
Az intimitás nyelvét is tanulni kell. A családomban nem szokás megölelni, vagy megpuszilni egymást, arra sem emlékszem, mikor érintettem meg a szüleimet vagy ők engem, a testvéreimről nem is beszélve. Egyszerűen nem így szeretünk, nem beszéljük otthon ezt a nyelvet. Mindig is zavarba hoznak azok az emberek, akik teljesen spontán megérintik beszéd közben a másikat, megölelnek találkozáskor, vagy bátorítóan megszorítják a kezemet. Nem azért jövök zavarba (általában), mert rosszul esne, hanem mert annyira idegen számomra, nem tudok helyesen reagálni rá. És amikor legszívesebben megölelném egy barátomat, mert úgy érzem, ráfér egy szarcunami közepette, legtöbbször akkor sem merem. Nem fogom elbénázni? Egyáltalán hogy csinálják az ilyesmit a normális emberek?

Talán ezért is éreztem gyerekként, hogy sokkal könnyebben teremtek kapcsolatot állatokkal. Egy farkcsóváló kutya vagy egy doromboló macska kommunikációja egyértelmű, őket értettem. Én voltam a kislány, aki az osztálykirándulásokon is inkább összebarátkozott a vendégház állataival, mintsem adj király katonát! játsszon a többiekkel. És ha valami végül közelebb vitt az emberekhez, az pont az állatok tiszta, egyértelmű viselkedése volt. Hogy a macskám is azonnal jelzi, hogy ne simogassam a hasát, mert kicakkozza a fülem, de igen, ott az álla alatt, ott még egy kicsit vakargassam.
Ennek az intimitásnak a tanulása az, ami elsőként közel húzott Enyedi Ildikó filmjéhez, ez az érzékeny ábrázolás, ez a finomság, de nem finomkodás, ez a mély emberismeret és empátia. Ha tehetném, én is szarvassá álmodnám magam.
És ha már filmekről szerettem volna beszélni, mindenképpen megemlíteném a Szólít a szörny adaptációját, amiért annyira szorítottam, hogy ne rontsák el az egyik kedvenc könyvem, és nem okozott csalódást: ugyanolyan bátor, ugyanolyan szívszorító, mint Patrick Ness ifjúsági regénye. (Senki ne higgyen a trailernek, ez nem egy kalandos családi fantasy.) A másik kiemelkedő élményem pedig egy olasz film, a Perfect Strangers – avagy mi történik, ha egy hétfős baráti vacsora alkalmával a résztvevők azt játsszák, hogy minden hívást és telefonjukra befutó üzenetet nyilvánosan kezelnek.


Sorozat

Az év legfontosabb és legaktuálisabb sorozata számomra A szolgálólány meséje. Kezd visszatérni a hitem a feldolgozásokban, pont úgy és pont ott tesz hozzá a könyvhöz, ahogy kellett; az új szálak még így is megleptek és elborzasztottak, hogy tudtam, mire számítsak. A kritikákban sokszor kiemelik, milyen "nőként" vagy "férfiként" nézni, de a hatalommal való visszaélés vagy a saját test feletti kontroll elvesztése, a tárgyiasítás mindenkit érintő és megérintő téma. Azért nézzétek, mert emberi.
Valószínűleg burokban élek, mert idén találtam csak rá a Black Mirror antológiasorozatra. Az első évadnál nem egészen értettem a nagy rajongást körülötte – a szituációk tetszettek, de elkapkodottnak éreztem a sztorikat –, aztán beszívott engem is. Némelyik ötletnél nem is arra gondoltam, hogy "hú, ez baromi ijesztő, remélem, nem valósul meg a közeljövőben", hanem "hogyhogy még nincs ilyen? Annyira valóságos". (Például rögtön a disznó. Az a disznó.)

Videojátékok

Ha már az állatokkal való kapcsolat szóba jött, muszáj megemlítenem a Last Guardiant. Egy kisfiú egy ősi civilizáció romjai között ébred, összezárva egy legendás fenevaddal, a félig sas, félig macska szörnyeteggel. Trico sebesült, a fiú segít rajta, cserébe a szörny pedig nem falja fel. Az ő szavak nélküli kapcsolatukra épül a játék, hogyan ismerik meg egymást, és hogyan próbálnak meg előrejutni közösen, minden problémával együtt megküzdve. Talán olcsónak tűnhet egy kisfiú és egy túlságosan is aranyosra animált fenevad története, hisz ki ne érezne együtt velük, ki ne drukkolna értük, de a Last Guardian nem válik szirupossá, akkor drámai, amikor kell, és akkor kegyetlen, amikor kell. Ez nem egy Disney-mese.
Ezen kívül rengeteg időt töltöttem a Witcher kártyajátékkal. Ha újra megkísértene, valaki feszegesse le az ujjaimat a kontrollerről.

Színház

Az év legkülönlegesebb színházát Pálfi György rendezte egy használaton kívüli, régi pártétkezdében, ahol még a mosdóban is művér csorgott, a hideg, nyersbeton csarnokban ülve pedig még csontig hatolóbb lett a svéd horrorkönyv, a Hívj be! feldolgozása. Eleinte féltem, hogy túlságosan elnyomja majd a vizualitás a karaktereket – akad benne óriás gorillamaszkos, technóra csápoló cukorkaárus is, meg úgy általában is szuperek a jelmezek –, de a remek alakításoknak hála nincs így, Szőke Abigél tökéletes, éteri vámpírlány, akiről elhiszem, hogy több száz éves vérszívó. Bár sok feldolgozását láttam már a történetnek, a katarzis megint vitt magával, és a befejezés is tudott hozzátenni újfajta értelmezést.
A másik kiemelkedő darab az Egyasszony volt, Tenki Réka monodrámája, amit már játszanak egy ideje, de mi még csak most jutottunk el rá. Még mindig lúdbőrzöm némely résztől, zsigeri előadás, félelmetes erővel.
  
* * *


Mivel ez önmagában is elég hosszúra sikeredett, nem szerettem volna összemosni a személyesebbnek szánt 2017-es visszatekintőmmel, az külön olvasható itt.:)