2014. szeptember 21., vasárnap

Sorok mögött: Az ihletről

amelyben néhány szerző körblogolásba kezd, és időről-időre feldobnak egy-egy témát.

Az ihlet szónak sokak számára misztikus és rejtélyes jelentése van: egyszer csak „megszállja” az embert, „megjön” magától úgy, hogy semmit sem kell tenni érte. Az effajta ihletben nem hiszek. Mint mindenért, ami íráshoz kötődik, ezért is meg kell küzdeni.

Úgy vagyok vele, ahogy az Alice Csodaországban regényben mondják, és már reggeli előtt hat lehetetlen dologra gondolok. Ez persze tudattalan; egyetlen villanás, félreolvasott vagy félrehallott szó, másként eső fény rávilágíthat, hogy a körülöttem lévő természetes dolgok valójában másmilyenek, mint ahogy megszoktam. Egy üres samponos flakon megmentheti a világot. Az ágy alatt felhalmozódott macskaszőr valójában rejtjeles üzenet. A croissant-ban a csokitöltelék hallucinációkat okoz, ezért spórolják ki. Persze ezek nem ötletek, csak a folyamatosan játszó agy feldobott képei, amelyek szempillantás múlva semmivé foszlanak. Ezerből talán egy megragad, elraktározódik az elme egyik zsebében, és hátha, idővel valami lehet belőle.

Ihletnek azt a pillanatot tartom, amikor két korábban független dolog között kapcsolat alakul ki. Amikor hirtelen rádöbbenek, mi a közös a hiúságban és a halpástétomban. Maga az ötlet pedig egész asszociációs hálóval épül ki, korábban idegen elemeket fűz fel sorban egymás után, amelyek furcsamód mégis kitesznek valamiféle egészet. Ami illik a sorba, megtartom. Ami kilóg, hullania kell. Írtam már regényt olyan ötletcsírából, amely egy lusta reggelen futott át a fejemen: bár házhoz jönnének a könyvtárak, ne nekem kellene elmennem odáig. Csak játékból kezdtem töprengeni egy olyan világon, ahol ez lehetséges – miért lehetséges? csak akkor alakul ki, ha az olvasók valamiért helyhez kötöttek –, és az asszociációs lánc végére az idétlen magból igazi ötlet lett. Találkozott más, a fejemben keringő képekkel és témákkal, amelyből egy egész regény lehetősége formálódott meg.

Mielőtt beléptem az írókörbe, nem hittem, hogy az ihletért dolgozni kell. Egy-egy tábori feladat nyomása – legjobb esetben is egy órát kapunk egy jelenetre, amelyhez a startkor még ötletünk sincs – világossá tette számomra, hogy edzeni kell az elmének azt a részét, amely az asszociációkat feldobja. Segített abban, hogy ne csak karba tett kézzel várjam az ötleteket, hanem egy adott problémára fókuszáltan is keressek megoldást. Volt, hogy egyetlen góc megoldására ötven ötletet felírtam, és mind az ötven rettenetes lett. De nem az a lényeg, mennyi selejt keletkezik, hanem hogy a végén legyen köztük egy használható. És igen, az asszociáció, a felfedezés pillanata olyan löketet ad, amit akár rejtélyes és misztikus ihletnek is tarthatunk. Ezek a homlokra csapós "miért nem láttam ezt korábban?" pillanatok.

Régebben mindig attól féltem, egyszer elfogy az „ihlet”, elfogynak az ötletek, és akkor mihez fogok kezdeni. Most sokkal inkább tartok attól, hogy a mondanivaló fogyhat el egyszer, és akkor fölösleges ráaggatni színes és csillogó karácsonyfadísz-ötleteket. Mert nem az a fontos, hogy legyen mit írni, hanem az, hogy legyen mit elmondani.


A többiek az ihletről:



Ha van kedvetek, csatlakozzatok a témához!