2014. július 9., szerda

Hartmann Krisztián és a házi torony

Ismeritek a zseniális Hartmann Krisztiánt? Elsősorban agyagból készít fantasy szobrokat, falra aggatható sárkányfejet, manókat, szörnyeket vagy egy egész erdőnyi gyertyatartó-entet. Mindig rajongva néztem a munkáit – azok az arckifejezések! azok az egyéni ízű részletek! –, van is tőle kaspóm meg egy entem, csigával az orrán. Mindkettő úgy tud nézni, mintha története és személyisége lenne.

Aztán úgy esett, hogy a Kedves meg akart lepni valamivel a születésnapomra, olyan három éve. Nagyon titkolózott, én meg mindig tartok a meglepetésektől: mi van, ha például sárkányrepülőzni vagy ejtőernyőzni visznek, és nekem a kifutópályán kell elrontanom az egészet, hogy nem, nem, nem, nincs az a pénz, hogy én ebbe belevágjak. De vannak kevésbé félelmetes, örömteli meglepetések, mint a Hartmann-féle Bábel-torony (ellenben jobban meglepődtem rajta, mintha cápasimogatásra fizettek volna be). A szobor olyan harminc centi magas, belül üreges, csodaszép, és órákig lehet nézegetni az apró ablakokat vagy a lépcsőit.

Gyakran eszembe jut róla, hogy a regényben, mint a turistalátványosságok körül, a torony mellett is kis maketteket árulnak szuvenírnek. És emiatt hiába szépséges a szobor ott a polcon, azért kicsit hátborzongató is.

Nézegessetek Krisztián galériájában fantasztikus szobrokat: a kedvencem például ez, vagy ez, vagy ez.

2014. július 1., kedd

Alan Wake eltévedt a rengetegben

amelyben kiderül, hogy az íróknak nincs szuperképességük, de a képzeletük gyakran a fejükre nő.

Az univerzumban valószínűleg az utolsók között döbbenek rá, mennyire zseniális játék az Alan Wake. Pedig még tervezési fázisban hallottam róla először, ma már elég furcsa, de egy nyomtatott újságban; lehet ennek már lassan tíz éve is. A koncepció azonnal felkeltette  a figyelmemet: egy író bolyong zseblámpával az erdőben, aki mellesleg néha szörnyetegeket is öl, de a lényeg nem ez, hanem a játékosra telepedő borzongató atmoszféra.

És tényleg. Rendkívül hangulatosan keresztezi Stephen King hororr-regényeit a Twin Peaks szürreális, fenyvesekkel teli világával, és ezt a felállást mintha csak nekem találták volna ki. Akad benne utalás bőven mindkettőre, rögtön King-idézettel kezd, de van ajtót baltával bezúzó őrült is, és sok elemet kölcsönöz a Halálos árnyékból; a klasszikus kisvárosi étteremben pedig tuskó helyett viharlámpát szorongató, megzápult öregasszony fogad, aki fura rébuszokban beszél. Mégsem tűnik másolatnak, a keverékből szimbólumokkal átszőtt belső mitológia alakul ki, amelyben öröm keresni a kikacsintásokat. Néhány formabontó megoldás még jobban felpezsdíti: a cselekmény epizódokra bontott, mint egy tévésorozatban, tartalmaz flashbackeket, és minden rész olyan cliffhangerrel zárul, hogy a remekül megválasztott átvezető számok alatt gyakran csak ültem, és döbbentem pislogtam. A sötétben összekucorodva könnyedén körbeölelt a hangulat, a lecsapó madárcsapatok vijjogása vagy az életre kelt berendezési tárgyak becsapódása a frászt hozta rám.

Külön fűszer, hogy a játék főhőse egy író. Ez elég ritkaság, szívesebben választanak rendőrt, nyomozót, katonát, hiszen némi előképzettség szükséges a felhőtlen szörnyöldöséshez. Alan Wake-nek azonban nincs semmiféle különleges képessége. Rajongói azok vannak, még az isten háta mögött is, de egyebe nem nagyon: rendesen elpuhult a klaviatúrapötyögés közben, így ahogy elkezd rohanni egy kaptatón, rögtön kifullad, megáll, ki kell lihegnie magát. A túlélésért küzd, magányosan és tapasztalatlanul, ahogy egy átlagos ember tenné. Pisztolyt legalább tud kezelni, de legfőbb fegyvere mégis a szörnyetegekre villanó elemlámpa fénye, amellyel a bozótosban bukdácsol előre. És persze a képzelete, mert bár éppen egy írói válság derekán jár, hamar előkerülnek egy olyan kézirat oldalai, amelyeket kétségkívül ő írt, csak nem tudja, mikor. (Ez minden író álma: felébred, és elkészült a regény, amellyel addig csak vergődött.) Aztán a dolgok elharapóznak, és a megírt rémeket maga a hely kelti életre, hogy hús-vér valójukban vadásszanak teremtőjükre. (Ez pedig minden író rémálma: amit elképzel, maradjon csak meg a lapok biztonságos felületén. Senki nem akarna a képzelt teremtményeivel a valóságban összeakadni, nem lennének szép beszélgetések.)

Az elmúlt fél évben poszt-Alan Wake szindrómában szenvedek, egy játék sem tud bevonni igazán, és nem csak azért, mert amúgy sincs időm konzolt nyomogatni. Valami olyasmit kaptam tőle, amit kevésszer tapasztaltam játéknál: igazi katarzist, és ha a befejező jelenetsorra gondolok – ami koránt sem olyan rózsás, mint naivan hinni lehetne –, még mindig összeszorul a torkom.