2014. december 20., szombat

Horgonyhely

A Gabo SFF blogon karácsonyig tíz címet árulnak el a jövő évi sci-fi és fantasy megjelenéseik közül: tegnap a Horgonyhely került sorra, ami – ha minden jól megy – a második regényem lehet. Nagyon furcsa érzés leírnom ezt. Még mindig a Bábel fiai okozta érzelemkavalkádot dolgozom fel, hagyom, hogy ülepedjenek bennem a tanulságok és az élmények, amelyeket elsőkönyvesként átéltem. Sosem kaptam még ennyi visszajelzést ilyen rövid időn belül, amiért nem lehetek elég hálás, és amiből igyekszem a lehető legtöbbet tanulni. Szóval furcsa, de mindenképpen nagyszerű érzés, hogy lehetőséget kapok egy második regényre.

A Horgonyhely szintén fantasy, és bár ez sem vidám történet, természetesen másmilyen lesz, mint az első könyv. Hogy pontosan miről szól, azt inkább bemásolom a kiadó blogjáról, mert jobban megragadták a történet magvát, mint az nekem sikerülne:

„Képzelj el egy világot, ahol nem választás, hanem a világ rendjébe beleírt törvény az, hogy „itt élned, halnod kell” – ahol megszülettél, ott kell leélned az életedet, a föld ugyanis fogva tart, és elég néhány kilométerre eltávolodnod szülőhelyedtől, hogy fájdalmak gyötörjenek. E szabály alól csak a terhes nők jelentek kivételt, ők az egyedüliek, akik utazni, kereskedni képesek, és ez egy különös hierarchiájú társadalmat eredményez, ahol a férfi-nő, anya-gyerek és apa-gyerek viszony is gyökeresen eltér a megszokottól. (…) A regény egy hajón született, a nők uralma ellen lázadó férfit, szabadulni vágyó lányát és egy föld mágiáját használni képes férfit követ, akiknek sorsa összefonódik, és a történet során feltárul a világ működésének titka is.”

Két évig tartott megírni, és már másfél éve pihen, így semmilyen nyomás nem nehezedett rám, mert nem tudhattam előre, hogy megjelenik-e majd valaha is. Ha eljön az ideje, mesélni fogok még a regényről: más élmény volt-e megírni, mint az elsőt (igen); könnyebb volt-e megbirkózni vele (ó, nem); csökkent-e bennem a félsz, hogy mi történik majd, ha az olvasók kezébe kerül (nem); és mi hajtott annyira, hogy a sok tévút árán is mindig visszataláljak a fjordon pöfögő gőzöshöz, a hóhoz, a balzsamillatú földhöz, a természettel dacoló férfiakhoz és a terhes kislányhoz, akik a világbeli helyüket és szerepüket keresik.

A Horgonyhely tehát 2015-ben érkezik, a tervek szerint a júniusi Könyvhétre, és én ugyanannyira izgulok, mint először.:)

A festmény pedig Marcela Bolívar munkája, amely akár még borítóképpé is válhat.

2014. október 31., péntek

NaNoWriMo helyett házi kihívás

Holnap startol a novemberi regényíró kihívás, a NaNoWriMo, amelynek keretében a világ minden táján lelkes írni vágyók megpróbálnak egy ötvenezer szavas regényt létrehozni egyetlen hónap alatt. Brutálisnak hangzik, és valószínűleg az is (akkor is, ha az elkészült szöveg még nem kész regény, csupán egy első vázlat), de kitartással és önfegyelemmel évről-évre rengeteg embernek sikerül. Innen is mély meghajlással és kalapemeléssel üdvözlök mindenkit, aki valaha belevágott.

Régebben nem okozott gondot, mikor és mennyit írjak. Unalmas egyetemi előadáson, előadásközi szünetekben, reggel, este, éjjel már az ágyból kikelve, lépcsőn kuporogva, hangzavarban; bármikor. Napközben teljesen más feladatok kötöttek le, a pipetták felett elmélázva átzökkentem az aktuális írás világába, és alig vártam, hogy géphez üljek. Most viszont szerkesztői munkát végzek, összefolynak bennem a betűk, és estére egyetlen dolgot nem akarok látni: szöveget. Nincs szellemi erőm mondatokkal bajlódni, ezért az írás heti egy alkalomra, szombat délelőttre korlátozódott, de ekkora szünetekkel folyton kiesem a történetből, és hiába jár az eszem hét közben is a szereplőkön, elveszítem a lendületet.

Így a november számomra a lendület megtalálásáról szól. Nem vállalkozom egy teljes regény megírására, nem is hiszem, hogy képes lennék rá. Ha megírok egy régóta érlelt kulcsjelenetet, mintha valami érzelmi akkumulátor lemerülne bennem, nem bírok napokig új résszel törődni, míg fel nem töltődtem. És ritkán haladok lineárisan: írás közben visszamenőleg eszembe jutnak módosítások, amelyeket előbb el kell végeznem ahhoz, hogy haladhassak, mert csak úgy tudok egy csúcsjelenetet megírni, ha az odáig vezető út nemcsak a fejemben, hanem papíron is felépül. Emiatt még egy első vázlatot sem bírnék ilyen szűk határidő alatt összehozni.

Mi lesz helyette? Tyúklépés méretű kihívás, de akkor is kihívás. Az elvárás magam felé annyi, hogy vegyem elő a szöveget novemberben minden egyes nap. Nem tűzök ki leütésszámot, elég, ha egyik nap csak javítok, máskor egy-két nehéz bekezdésen lendülök túl, de minden nap találkozzam a regénnyel. Hajnalban kelve munka előtt; lecsípett fél órákban; pótcselekvések helyett. Muszáj megtalálnom a saját írásra szánt időmet. (Ismerek olyan szerzőt, aki még a metrón is a korábban írt fejezet kinyomtatott verzióját javítja, szóval kreatívnak kell lenni ezen a téren is.)

Egy éve küzdök egy történettel, amely most olyan kétszázezer leütés terjedelmű, de kétszer ennyi szöveg már a vágólapon végezte. Ideje többet foglalkoznom vele, hogy kiderüljön, életképes marad-e, ezért hónapok óta érik bennem egy házi kihívás elhatározása. Tovább azonban nem halogathatok. Most azt mondhatom magamnak: a világon sok ezer ember önmagát legyőzve egy egész regényt megír ennyi idő alatt, szóval ne siránkozz, hanem nyisd ki a laptopot!

A lelki támogatást rengeteg tejeskávé és a fantasztikus zeneszerző-zongorista, Alexandra Stréliski szolgáltatja.

2014. október 26., vasárnap

Sorok mögött: A velünk élő könyvszereplők

amelyben a körblogolás folytatódik.

Az írók ábrázolására kialakult sztereotípiák inkább viccesek, mintsem igazak: nem szoktam látványosan galacsinná gyűrni a szemétre való piszkozatoldalakat, és dühödten a kuka mellé lőni velük; nem zárkózom be ihlettől részegen a szobába hetekre, hogy kócosan és soványan, kézirattal a hónom alatt jöjjek elő; nem meredek egy tengerparti ház teraszáról a semmibe, hogy mindenki értse, leterített az írói válság. Egyetlen* sztereotípia azonban menthetetlenül igaz rám: képes vagyok úgy beszélni a karaktereimről, mintha élő személyek lennének.

Ez kicsit bogarasnak tűnhet, igen. De nem szoktam csoszogva, félrebiccent fejjel magamban motyogni, és plusz egy terítéket sem teszünk ki vacsorakor az asztalra. Egy regény megírására fordított hosszú-hosszú idő alatt azonban a szerző kénytelen összekötni magát a karaktereivel, kénytelen együtt élni velük. Amennyire meghatározza a mindennapokat az, kivel közös az otthonunk, az még inkább meghatározza, ki lakik a gondolatainkban évekig. Egy idő után pedig a karakterek aktuális nyűgjeiről beszélgetni természetessé válik, mint a „ki viszi le a szemetet?”-viták.

Számomra megismerni egy szereplőt olyan, mint viszonyba bonyolódni valakivel. Ugyanúgy megvan a kezdeti puhatolózás, amikor a felszín és néhány harsány jellemvonás elvonja a figyelmet az igazán fontos dolgokról; aztán az elmélyülés mohó és intenzív szakasza, amikor azt hiszem, már tényleg értem őt; az unalommá szelídülő egymás mellett élés, hogy aztán kiderüljön, mégsem ismerem, és még mindig meg tud lepni. Nem érzem magam a karakterek „teremtőjének”, nem „kitalálni”, sokkal inkább „feltérképezni” szeretem őket, jelenetről jelenetre megismerkedni velük írás közben, mintha hagymákról húznám le a héjakat, és mindig nagyon kíváncsi vagyok, vajon mit találok a közepükben. Persze mielőtt ez az egész túl misztikusan csengne, szerintem csupán arról van szó, hogy a tudatos karakteralkotás visszaszorul a tudattalan javára. Ahelyett, hogy karakterkérdőíveket töltenék ki, és patikamérlegen hozzáadnék az előéletükhöz egy-két gyerekkori traumát, csak hagyom, hogy előbb-utóbb tényleg arról szóljon a történetük, ami tudat alatt régóta piszkált.

Egy ilyen szimbiotikus kapcsolat során könnyű elmenni afelé, hogy a karakterek az író saját vágyteljesítő játékszereivé váljanak, egy okosabb, ügyesebb, szebb kiadássá, akinek valóra válnak azok az álmai, amelyek a valóságban nem teljesültek. Ábrándok és kellemes fantáziák, avagy a tökéletes Mary Sue-koktél receptje. A karakter nem a játékszerem. Nem a barátom, nem a szeretőm, nem a lakótársam, még ha fentebb hasonlítottam is ezekhez. De legfőképpen: a karakter nem én vagyok.

Íráskor próbálok arra koncentrálni, miben különbözik tőlem a szereplőm, miben látja másként a világot – más a neme, a neveltetése, a vallása, a temperamentuma, a célja –, és ez segít, hogy bár szerves részem, mégis önálló személy maradjon. Ez az eltávolítás szükséges is, hiszen gyakran a karakterek nem olyanok, akiket a való életben is szívesen látnék. Kiállhatatlanok, önzők, hisztisek, annyira különbözünk, hogy egy sört sem tudnék velük vita nélkül meginni, de ez így van jól: mindegyikük egy rejtvény, egy megfejtendő talány, amely felpiszkál, hogy tudni akarjam, miért és hogyan váltak olyanná, amilyenné. (Belemehetnék itt a vesszőparipámba, az antihősök dicséretébe, de ezt majd egy másik alkalommal.)

És hogy mi történik velük, miután beteljesítették a sorsukat, és lezárult a történetük? Nem tudom. Sosem képzeltem el, hogyan folytatódik az életük az utolsó leírt pont után, mert valahogy nem tartozik rám. Évek távlatából rég nem látott, külföldre szakadt barátoknak tűnnek, akik nem tudnak hírt adni magukról, mert mondjuk esőerdőt mentenek Kongóban; de azért még hiányoznak néha, és szeretem őket. Hiába képzeletbeliek, hiába megváltoztathatatlan már a történetük, nyomot hagynak maguk után bennem, hisz miért ne hagyna nyomot valaki, akit az utolsó porcikájáig ismerek.

* Na jó, szemüvegem, kávéfüggőségem és macskáim is vannak.



2014. október 16., csütörtök

Az Olvasás Éjszakáján a női sci-fi szerzőkről

Most szombaton rendezik meg az Olvasás Éjszakáját; ennek keretében Kleinheincz Csillával fogunk beszélgetni spekulatív fikciót író nőkről, Álmodnak-e az androidok patriarchális jövőről? címmel. Az apropó Ann Leckie itthon frissen megjelent regénye, a Mellékes igazság, mely idén hét science fiction díjat zsebelt be, köztük a Hugót és a Nebulát, valamint Lauren Beukes Tündöklő lányok c. thrillere, melyben egy időutazó sorozatgyilkos szedi áldozatait a XX. századi Chicagóban.

Milyen szerepeket osztanak a nőkre a fantasztikus regényekben? Miben látják másként a jövőt a női szerzők? Hogyan változott és változik a női írók helyzete a zsánerirodalomban?

Mikor? – október 18-án, 18:00 – 18:45
Hol? – Károly körút 3/C alatti Alexandra Könyvesházban

Szeretettel várjuk az érdeklődőket!:)


A további programokból itt lehet mazsolázni.

2014. szeptember 21., vasárnap

Sorok mögött: Az ihletről

amelyben néhány szerző körblogolásba kezd, és időről-időre feldobnak egy-egy témát.

Az ihlet szónak sokak számára misztikus és rejtélyes jelentése van: egyszer csak „megszállja” az embert, „megjön” magától úgy, hogy semmit sem kell tenni érte. Az effajta ihletben nem hiszek. Mint mindenért, ami íráshoz kötődik, ezért is meg kell küzdeni.

Úgy vagyok vele, ahogy az Alice Csodaországban regényben mondják, és már reggeli előtt hat lehetetlen dologra gondolok. Ez persze tudattalan; egyetlen villanás, félreolvasott vagy félrehallott szó, másként eső fény rávilágíthat, hogy a körülöttem lévő természetes dolgok valójában másmilyenek, mint ahogy megszoktam. Egy üres samponos flakon megmentheti a világot. Az ágy alatt felhalmozódott macskaszőr valójában rejtjeles üzenet. A croissant-ban a csokitöltelék hallucinációkat okoz, ezért spórolják ki. Persze ezek nem ötletek, csak a folyamatosan játszó agy feldobott képei, amelyek szempillantás múlva semmivé foszlanak. Ezerből talán egy megragad, elraktározódik az elme egyik zsebében, és hátha, idővel valami lehet belőle.

Ihletnek azt a pillanatot tartom, amikor két korábban független dolog között kapcsolat alakul ki. Amikor hirtelen rádöbbenek, mi a közös a hiúságban és a halpástétomban. Maga az ötlet pedig egész asszociációs hálóval épül ki, korábban idegen elemeket fűz fel sorban egymás után, amelyek furcsamód mégis kitesznek valamiféle egészet. Ami illik a sorba, megtartom. Ami kilóg, hullania kell. Írtam már regényt olyan ötletcsírából, amely egy lusta reggelen futott át a fejemen: bár házhoz jönnének a könyvtárak, ne nekem kellene elmennem odáig. Csak játékból kezdtem töprengeni egy olyan világon, ahol ez lehetséges – miért lehetséges? csak akkor alakul ki, ha az olvasók valamiért helyhez kötöttek –, és az asszociációs lánc végére az idétlen magból igazi ötlet lett. Találkozott más, a fejemben keringő képekkel és témákkal, amelyből egy egész regény lehetősége formálódott meg.

Mielőtt beléptem az írókörbe, nem hittem, hogy az ihletért dolgozni kell. Egy-egy tábori feladat nyomása – legjobb esetben is egy órát kapunk egy jelenetre, amelyhez a startkor még ötletünk sincs – világossá tette számomra, hogy edzeni kell az elmének azt a részét, amely az asszociációkat feldobja. Segített abban, hogy ne csak karba tett kézzel várjam az ötleteket, hanem egy adott problémára fókuszáltan is keressek megoldást. Volt, hogy egyetlen góc megoldására ötven ötletet felírtam, és mind az ötven rettenetes lett. De nem az a lényeg, mennyi selejt keletkezik, hanem hogy a végén legyen köztük egy használható. És igen, az asszociáció, a felfedezés pillanata olyan löketet ad, amit akár rejtélyes és misztikus ihletnek is tarthatunk. Ezek a homlokra csapós "miért nem láttam ezt korábban?" pillanatok.

Régebben mindig attól féltem, egyszer elfogy az „ihlet”, elfogynak az ötletek, és akkor mihez fogok kezdeni. Most sokkal inkább tartok attól, hogy a mondanivaló fogyhat el egyszer, és akkor fölösleges ráaggatni színes és csillogó karácsonyfadísz-ötleteket. Mert nem az a fontos, hogy legyen mit írni, hanem az, hogy legyen mit elmondani.


A többiek az ihletről:



Ha van kedvetek, csatlakozzatok a témához!

2014. augusztus 5., kedd

Írótábor kócsaggal, klaviatúrával

Minden évben vágom a centit a szokásos nyári táborig, ahol mindig azt érzem, hogy jó helyen vagyok, jó emberekkel, akikkel legalább ezen az öt napon meg lehet osztani az írás egyébként magányos tevékenységét. Ismerősök elhűlve szokták kérdezni, hogy „és akkor ültök egymás mellett, és írtok?”, és igen, ülünk egymás mellett, és írunk, és hihetetlenül inspiráló tud lenni a többiek csattogó billentyűzete. Az esték persze aztán hajnalig nyúló beszélgetésekbe és alváshiányba torkollnak, így rég többek lettünk alkotókörnél, és baráti társasággá is váltunk.

Idén Nagyhörcsökpusztán jártunk, ahol a tóparti kisháznak nem is címe, hanem GPS-koordinátája van, így az írástól nem az interneten való teljesen fölös szörfözés vonta el a figyelmet, hanem az elröpülő kócsagcsapatok vagy a vízhez inni járó őzek. Két új táborozó jött velünk, a tavalyi Fantasztikus Kéziratéj győztese, Tallódi Julianna; valamint Buglyó Gergely, akitől eddig az Oni-trilógia első két része jelent meg; mindkettőjük új, értékes nézőpontjának nagyon örültünk. Tábori vendégként J. Goldenlane beszélt néhány órát írásról, pályájáról, és még egy adag novella véleményezésére is kapható lett.


Ezúttal főleg novellaírásos feladatokat kaptunk, az egyikben klasszikus sci-fi és fantasy toposzokat kellett újra felhasználnunk – halálsugár! törpök és elfek! mindent elpusztító varázstárgy! –, lehetőleg úgy, hogy a végeredmény ne legyen klisés; másnap a hét fő bűn adott alapot, harmadik nap bizarr képektől rugaszkodtunk el. Örömmel néztem a többiek humoros, frappáns, formailag kísérletező vagy szívszorító megoldásait, és ezek közül kettő-háromra még sokáig emlékezni fogok. Nem éreztem magamat formában, bár az első két feladatra is lett ötletem, megírni csak a harmadikat sikerült, azt is itthon fejeztem be. Levezetésképp kisebb gyakorlatokkal játszottunk, így írtunk közös mesét megadott szavak alapján – avagy hogyan lázadnak fel a mágikus képességű disznók a kondás ellen –, és Jeff VanderMeer Wonderbookját is szerettük volna fellapozni, de végül csak első nap vettük elő egy bemelegítő krakentámadás erejéig.

Számomra kemény dió egy nap alatt elkészülni egy kerek novellával, pedig nem a lehengerlő végeredmény a cél, hanem a tudatalatti felszabadítása, a folyamatos írás élménye. Az első táborban rettegtem, hogyan tudok majd adott időre bármilyen szöveget megírni, mert a nyomás alatti alkotás nagyon távol áll tőlem. Néhány sikeres megoldás után jöttem rá, mi számomra a lényeg: amikor megkapjuk a feladatot, van, aki már egy percen belül gépel, én rendszerint az idő első felét mélázással töltöm. Aztán egyszer csak átszakad valami, és onnantól folynak a szavak, a maradék időben akkora szöveg zúdul ki belőlem, amekkorát máskor egy hétig írnék. Ezért szeretem a gyakorlatokat, mert a kényszer ledönti azokat a gátakat, feloldja azokat a görcsöket, amiket egy fehér papír láttán vagy egy jelenet elején érzek. Ez ment most a legnehezebben, így csak az utolsó napokra szabadultam fel annyira az aktuális félelmek és kétségek alól, hogy elég bátor legyek írni. Viszont az összegyűjtött bátorságmorzsákból hoztam haza valamennyit, és remélem, visz a lendület és az öt nap élménye előre még néhány hétig.

Aztán elkezdem vágni a centit a jövő évi táborig.


Mások élményei:

Kleinheincz Csilla – aki minden évben szívvel-lélekkel fogja össze a társaságot

Varga Bea/On Sai – aki a tízéves írókör történetéről is mesél

Sümegi Attila – a villámkezű, aki két megoldást is megír egy feladatra, míg más csak egyet

Buglyó Gergely – aki először jött velünk táborozni, és nagyon örültünk neki:)

Tallódi Julianna – a Kéziratéj győztese, akinek egy hangulatos novellája olvasható pl itt.

2014. július 9., szerda

Hartmann Krisztián és a házi torony

Ismeritek a zseniális Hartmann Krisztiánt? Elsősorban agyagból készít fantasy szobrokat, falra aggatható sárkányfejet, manókat, szörnyeket vagy egy egész erdőnyi gyertyatartó-entet. Mindig rajongva néztem a munkáit – azok az arckifejezések! azok az egyéni ízű részletek! –, van is tőle kaspóm meg egy entem, csigával az orrán. Mindkettő úgy tud nézni, mintha története és személyisége lenne.

Aztán úgy esett, hogy a Kedves meg akart lepni valamivel a születésnapomra, olyan három éve. Nagyon titkolózott, én meg mindig tartok a meglepetésektől: mi van, ha például sárkányrepülőzni vagy ejtőernyőzni visznek, és nekem a kifutópályán kell elrontanom az egészet, hogy nem, nem, nem, nincs az a pénz, hogy én ebbe belevágjak. De vannak kevésbé félelmetes, örömteli meglepetések, mint a Hartmann-féle Bábel-torony (ellenben jobban meglepődtem rajta, mintha cápasimogatásra fizettek volna be). A szobor olyan harminc centi magas, belül üreges, csodaszép, és órákig lehet nézegetni az apró ablakokat vagy a lépcsőit.

Gyakran eszembe jut róla, hogy a regényben, mint a turistalátványosságok körül, a torony mellett is kis maketteket árulnak szuvenírnek. És emiatt hiába szépséges a szobor ott a polcon, azért kicsit hátborzongató is.

Nézegessetek Krisztián galériájában fantasztikus szobrokat: a kedvencem például ez, vagy ez, vagy ez.

2014. július 1., kedd

Alan Wake eltévedt a rengetegben

amelyben kiderül, hogy az íróknak nincs szuperképességük, de a képzeletük gyakran a fejükre nő.

Az univerzumban valószínűleg az utolsók között döbbenek rá, mennyire zseniális játék az Alan Wake. Pedig még tervezési fázisban hallottam róla először, ma már elég furcsa, de egy nyomtatott újságban; lehet ennek már lassan tíz éve is. A koncepció azonnal felkeltette  a figyelmemet: egy író bolyong zseblámpával az erdőben, aki mellesleg néha szörnyetegeket is öl, de a lényeg nem ez, hanem a játékosra telepedő borzongató atmoszféra.

És tényleg. Rendkívül hangulatosan keresztezi Stephen King hororr-regényeit a Twin Peaks szürreális, fenyvesekkel teli világával, és ezt a felállást mintha csak nekem találták volna ki. Akad benne utalás bőven mindkettőre, rögtön King-idézettel kezd, de van ajtót baltával bezúzó őrült is, és sok elemet kölcsönöz a Halálos árnyékból; a klasszikus kisvárosi étteremben pedig tuskó helyett viharlámpát szorongató, megzápult öregasszony fogad, aki fura rébuszokban beszél. Mégsem tűnik másolatnak, a keverékből szimbólumokkal átszőtt belső mitológia alakul ki, amelyben öröm keresni a kikacsintásokat. Néhány formabontó megoldás még jobban felpezsdíti: a cselekmény epizódokra bontott, mint egy tévésorozatban, tartalmaz flashbackeket, és minden rész olyan cliffhangerrel zárul, hogy a remekül megválasztott átvezető számok alatt gyakran csak ültem, és döbbentem pislogtam. A sötétben összekucorodva könnyedén körbeölelt a hangulat, a lecsapó madárcsapatok vijjogása vagy az életre kelt berendezési tárgyak becsapódása a frászt hozta rám.

Külön fűszer, hogy a játék főhőse egy író. Ez elég ritkaság, szívesebben választanak rendőrt, nyomozót, katonát, hiszen némi előképzettség szükséges a felhőtlen szörnyöldöséshez. Alan Wake-nek azonban nincs semmiféle különleges képessége. Rajongói azok vannak, még az isten háta mögött is, de egyebe nem nagyon: rendesen elpuhult a klaviatúrapötyögés közben, így ahogy elkezd rohanni egy kaptatón, rögtön kifullad, megáll, ki kell lihegnie magát. A túlélésért küzd, magányosan és tapasztalatlanul, ahogy egy átlagos ember tenné. Pisztolyt legalább tud kezelni, de legfőbb fegyvere mégis a szörnyetegekre villanó elemlámpa fénye, amellyel a bozótosban bukdácsol előre. És persze a képzelete, mert bár éppen egy írói válság derekán jár, hamar előkerülnek egy olyan kézirat oldalai, amelyeket kétségkívül ő írt, csak nem tudja, mikor. (Ez minden író álma: felébred, és elkészült a regény, amellyel addig csak vergődött.) Aztán a dolgok elharapóznak, és a megírt rémeket maga a hely kelti életre, hogy hús-vér valójukban vadásszanak teremtőjükre. (Ez pedig minden író rémálma: amit elképzel, maradjon csak meg a lapok biztonságos felületén. Senki nem akarna a képzelt teremtményeivel a valóságban összeakadni, nem lennének szép beszélgetések.)

Az elmúlt fél évben poszt-Alan Wake szindrómában szenvedek, egy játék sem tud bevonni igazán, és nem csak azért, mert amúgy sincs időm konzolt nyomogatni. Valami olyasmit kaptam tőle, amit kevésszer tapasztaltam játéknál: igazi katarzist, és ha a befejező jelenetsorra gondolok – ami koránt sem olyan rózsás, mint naivan hinni lehetne –, még mindig összeszorul a torkom.

2014. június 25., szerda

Írói kertészkedés és tervezés

Kemese Fanni dobta fel a blogján a kérdést: inkább kertész vagy építész típusú írónak tartjuk-e magunkat. Az előbbi elülteti a cselekmény vagy mondanivaló magvait, öntözi, kíváncsi, mi nő ki belőlük, majd jó sok gyomlálás és gallymetszés után jut el a végkifejletig. Kicsit talán még őt is meglepi, mit nevelt a kertjében. Az építész ezzel szemben mindent precízen átgondol előre, hogy aztán íráskor ezt a részletes alaprajzot használja. Keveset improvizál, csak szépen végiglépdel a tervén, ahogy egy mérnöki rajz alapján felépítenek egy házat. A két kategória határa nem éles, inkább valamilyen arányban keveredik a kettő az adott szerzőben.

Eredendően biztosan kertész vagyok. Szeretem szabadjára engedni a tudatalattimat, hagyom, hogy vezessen. Képes vagyok leírni úgy első mondatokat, egész fejezeteket, hogy kezdetben fogalmam sincs, miről szól majd a történet. A Bábel fiai első mondatánál („Arzén a bábeli torony árnyékában az apjára gondolt.”) sem tudtam, ki az a fura nevű fickó, miért fontos az apja, és mi a vihart keres a bábeli toronynál. Persze így lehetetlen sokáig haladni egy regénnyel. Óhatatlanul előjött a tervezgetés, de inkább csak homályos eseményeket láttam előre, nem pontosan kijelölt utakat. És ezek rendre fel is borultak: a regény felénél vettem észre, hogy a két szálon a két karakter gyökeresen másfelé tart, mint terveztem, tulajdonképpen helyet cseréltek. A skicc alapján a végjátékban pont ellentétes szerepet töltöttek volna be, de írás közben rájöttem, hogy a személyiségük és döntéseik másfelé viszik őket.

És kaptam egy burjánzó, átláthatatlan kertet, amelybe be sem lehetett lépni a sok gyomtól és tüskés ágtól. Itt pedig előjött belőlem az építész, aki már mérnöki szemmel kivág néhány fát, virágágyásokat ültet át a kert másik végébe, és úgy egyáltalán, megpróbál rendet tenni a teljes káoszban. Ezért írtam meg kétszer a regényt, egyszer kertészként, másodszor építészként. Ekkor már minden bekezdésről tudni akartam, kell-e az nekem, kikapcsoltam a tudatalattit, és racionális szemmel néztem a szövegre. Ez kétségkívül hosszas és sok kávét igénylő dupla munka.

Mivel a Bábel fiai után még egy  jelenleg Horgonyhely munkacímű – kéziratnál elkövettem a „megír, újratervez, egész regényt kidob, másodszor is megír”-féle hurkot, ezért most, harmadik alkalommal nagyon óvatosan fogok neki egy szövegnek (amiről még korai bármit is mondanom, csak létezik). Beláttam, hogy szükségem lesz egy tervrajzra, és most először leírtam minden jelenetet, minden ívet előre. Még a kulcsmondatokat is tudom, és alig várom, hogy eljussak odáig. Azt reméltem, így minden olajozottan megy majd, és elkerülöm a zsákutcákat, amelyekbe korábban belefutottam.

Mégis csak döcögök. Hiába látom kristálytisztán a bejárandó utat, hiába írtam tele egy fél füzetet a világról és a karakterekről szóló jegyzetekkel, a túltervezés egyelőre megöli a lendületet. Nem magabiztos lettem a tervrajztól, hanem görcsös. Hiába módosíthatnék rajta bármikor, mégis letapasztotta a szabad gondolatáramlást, korlátozza az új ötleteket, mert akaratlanul is a vázlat sémájához próbálom igazítani azokat. Így épp ott tartok, hogy kénytelen vagyok a bennem élő mérnököt kicsit rendre utasítani, összefirkálni a terveit, és elültetni néhány magot, amelyből ki tudja, mi hajt majd ki.

Kép innen.

A Bábel fiai már e-könyvben is létezik

Védd a fákat, egyél hódot! Alternatív módszer: vegyél e-könyvet!

A Bábel fiai sok más regény között mostantól e-könyv formában is kapható a DiBook webáruházban, aminek nagyon örülök: legyen csak meg az olvasó szabad választása, hogy papír vagy elektronikus formátumban szeretne valamit elolvasni.

Az alábbi linken érhető el:
www.dibook.hu/konyv/Babel_fiai

2014. június 23., hétfő

Hannibal, avagy a borzongatás esztétikája

Szeretem, ha valami teljesen szokatlan és bizarr dolog meglep. A Hannibal első néhány része ezt ígérte: döbbenetes eseteket, amelyeket aztán ismerősök elborzasztására lehet mesélni társaságban, nehezítésképp mondjuk vacsora közben. „És akkor a gyilkos veteményeskertet készített az áldozatokból: megbénította, majd eltemette őket, de csövön át táplálva életben tartotta mindet, mert a bőrükön növesztett arasznyi gombáknak ez volt a legjobb táptalaj.” Lenyűgözött a kreativitás, ahogy kitalálják az új gyilkosságokat, és a szuggesztív erő, ami miatt a képek még hónapokkal később is kísértettek álmomban.

Aztán észrevétlenül a Hannibal több lett. Már nem csak egy szépen fényképezett, szürreális látomás tele szimbólumokkal és zseniális színészi játékkal, majd a menetrend szerinti heti sokk. Az első néhány rész után, főleg a második évadban kiteljesedve vettem észre, milyen zsigerien kezdett el manipulálni engem mint nézőt, és ezen a ponton kinyúlt a képernyőből.

Hannibal embert eszik, ez tudható. Mégis, akárhányszor beszabadul a konyhába, és nekikezd a kétes eredetű húsok felhasználásának, majd eljut a tálalás tökéletes kompozíciójáig, a néző hajlamos megéhezni. Gusztustalannak mutatni a gusztustalant és szépnek a szépet könnyű lenne, de a fordítottja igazi kihívás: bár a kannibalizmus zsigeri undort vált ki bárkiből, a sorozat narrációja miatt az elkészült étel kívánatossá válik. Néha azon kaptam magam, hogy majdnem megfontolnék egy vacsorameghívást Hannibaltól.

Ugyanígy a gyilkosságok is kompozícióvá, szinte művészi alkotássá válnak. Nem véletlenül ismétli Will Graham, hogy This is my design, mintha egy festő szignózná a friss festménye sarkát. A gyilkosok számára az áldozatok az önkifejezésük részét képezik, a módszernek mindig szimbolikus szerepe van, egy-egy halott gyakran egész történetet mesél el. A sorozat világában a fa részévé tett, virágokkal kitöltött test nem elborzasztóvá, hanem egy pillanatra esztétikai értékkel bíróvá válik. Már-már széppé. Ahogy az összes beállítás és burjánzó díszlet is mind szemet gyönyörködtető, a ruhákon át a bútorokig, színekig, havas tájakig, hogy aztán persze rendszerint ilyenkor vágjon a nézőhöz kontrasztként valami igazán gyomorforgatót, ami miatt legszívesebben eltakarnám a szememet.


A sorozatbeli manipuláció koronája pedig kétségkívül a Hannibal-Will közötti rettenetesen bizarr barátság. Furcsa, de muszáj barátságnak nevezni ezt a kapcsolatot, noha kölcsönösen próbálták már megölni vagy megöletni a másikat, és folyvást játszanak egymással úgy, hogy néha nem is tudom eldönteni, melyikük kezében van a gyeplő. És közben hatnak rám is, az orromnál fogva vezetnek, hisz elérik, hogy érdekeljen egy pszichopata sorsa, akinek igazán semmi szerethető tulajdonsága nincs, még annyi "enyhítő" körülménye sem, hogy bűnözőket ölne, mint más főhősnek megtett sorozatgyilkosok (bár elvétve a saját igazságszolgáltatásának elvrendszere megjelenik, gyakran azonban csak azért gyilkol, amiért egy festő fest).

Feldühített, mennyire könnyedén szórakozik velem a sorozat, behúz és az ösztöneimet befolyásolja. Egyik pillanatban még egy elmebeteg pszichopatát mutat, a másikban egy intelligens és művelt férfit, némelyik gyilkosság pedig baráti ajándékká, mi több, kedvességgé válik. Ha Hannibal bántja is Willt, a saját beteg értékrendje szerint jót akar neki, és amikor egyre vadabb dolgokba hajszolja, úgy hiszi, segít, hisz Will személyiségét bontja ki, elfojtott vágyait szabadítja fel – vagy csak a saját ízlésére formálja.

Hannibal magát felsőbbrendűnek tartó bábjátékos, aki uralkodik az embereken, eldöntheti, ki haljon meg, és ki éljen – mert aki a halálra vágyik, annak ő nem feltétlenül osztja ki azt –, és uralkodik a nézőn is, aki tehetetlenül hagyja magát.

2014. június 19., csütörtök

Pavlovi kondicionálás és zene

Mivel a Bábel fiai két térben, időben, hangulatban eltérő szálon kezdődik, eleinte olyan érzésem volt, mintha két külön regényt írnék. Napok teltek el, mire váltani tudtam közöttük, nehezen kattant át az agyam, és ez elég komoly gátnak tűnt az elején. Nem tudtam elmerülni egyik történetben sem, mert mindig kirántott a másik. (Az nem jöhetett szóba, hogy előbb megírjam az egyiket, majd a másikat. Olyan sorrendben szerettem volna haladni, ahogy egy olvasó is találkozna az eseményekkel.)

A megoldás akaratlanul is valami olyasmi lett, ami leegyszerűsítve a pavlovi kondicionálásra emlékeztet. Kellett egy olyan inger, amely segít belerázódni a bábeli szálba, és egy másik, amellyel pedig azonnal tudom folytatni a Dávid történetét. Mint a kutyáknak a csengő, amely jelezte az etetés közeledtét, csak nálam a "csengőnek" cselekményszálat kellett aktiválnia.

Sok író szokott zenét használni, hogy felvegye a regénye hangulatát, és végül nálam is két dal lett a két inger. Nem tudatosan választottam ezeket, eleinte észrevétlenül kötődtek a karakterekhez, később már kapcsolóként működtek. Nem vagyok benne biztos, hogy bárki más összefüggést fedezne fel a zenék és a szálak között, de én akármelyiket meghallom, még mindig azonnal bele tudnék bújni az adott nézőpont bőrébe, és ott tudnám folytatni a szöveget, ahol csak kényelmes.

Ezt eredetileg a klip rendezője, Tarsem Singh miatt kezdtem el nézegetni, mert csillogó szemmel rajongtam a Zuhanás című filmjéért, és mivel pont a regény elején tartottam, és a klip sem az a fajta, hogy elég legyen egyszer megnéznem, valahogy összeragadt a zene és Arzén szála. (Kár, hogy Tarsem azóta sem alkotott olyan zseniálisat, mint a Zuhanás.)



Dávidé pedig mi másról is szólhatna, mint élve befalazásról.

2014. június 16., hétfő

Könyvhetes

1. Létezhet Könyvhét zivatarral elmosott dedikálások és eresz alatt toporgás nélkül is.

2. A legijesztőbb és egyben legjobb dolog, ha valaki személyesen elmondja, mit gondol az ember regényéről  köszönöm szépen.:)

3. Bár nem volt meghirdetve dedikálás, mégis aláírtam táskából előhúzott könyveket, ami hatalmas meglepetés és nagyon jó érzés volt. Külön köszönet és hála Lillának, aki talán sosem fogja olvasni ezt, de türelmesen várta, míg elverekedem magam a standig, és még türelmesebben várta, míg a hirtelen helyzet miatti zavaromban megszültem azt a nyúlfarknyi dedikációt.

4. A Könyvhét egyik nagyágyúja Darren Shan, aki elképesztő mennyiségű könyvet aláírt, és a beszámolók alapján mindenkivel kedves, humoros és közvetlen volt; az olvasói pedig kitartással álltak a kígyózó sorban, ami kívülről is döbbenetesnek látszott. A másik nagyágyú egy karon ülő, kilenchetes kölyökróka. Remélem, előbbi nem kapott ínhüvelygyulladást, utóbbi pedig jól tűrte a túl lelkes tömeget.

5. Ha már tömeg: fullasztó a Vörösmarty téren hömpölygő emberáradat, úgy kell elslisszolni a délutáni részegséggel éneklő fociszurkolók, a fényképezgető ázsiai turistacsoportok és a gólyalábasok között – ugyanakkor jó látni a sok könyvszerető embert, és igenis legyen tömeg, mert legalább azt jelenti, hogy sokan olvasnak.

6. Egy olyan szandálban végigállni három napot, amelynek a talpa alig vastagabb egy könyvborítónál, nem vicces.

7. És a lényeg nyilván mindig a végére marad: rengeteg kedves emberrel találkozni, sfmagosokkal, molyokkal, ekultúrásokkal, különböző kiadók munkatársaival, olvasókkal, bloggerekkel, írókkal, rég látott barátokkal és új ismerősökkel. A három-négy nap az éjszakába nyúló, jó beszélgetésekről szólt, legyenek akár komolyak, akár viccesek – űrbálnák! –, de még ez az idő is kevés volt, mivel néhányakkal csak pár sietve váltott szó jutott. Mert a Könyvhéten nem lehet egy kört tenni anélkül, hogy mosolygós ismerősbe botlanánk.


Mások élményei:

Mariann  aki meginterjúvolta Grecsó Krisztitánt

Hackett  aki időutazott

On Sai – akinek igazán pörgős volt a hétvégéje

2014. június 12., csütörtök

Az ószövetségi történetek brutalitása

Minél többször hallunk egy történetet, annál megszokottabbá válik, az ószövetségieket pláne mindenki ismeri. „És akkor Káin megölte Ábelt” – mennyivel könnyedebben, ismerősen hangzik, mint az: „A Wekerletelepen egy gimnazista fiú előre megfontolt szándékkal meggyilkolta öccsét, mivel az magasabb átlagot ért el az év végi bizonyítványában.”

Pedig az ószövetségi történekkel bőven ki lehetne tölteni egy híradó gerincborzongató rovatát, ahol a „brutális kegyetlenséggel” szavak szoktak szerepelni. Testvérei megverték, kútba hajították, majd eladták; apját átverve kicsalta az elsőszülötti jogot; szeretője levágta haját és elárulta; agyonverték; megkövezték. És persze Isten is sokszor haragvó istenként viselkedik, egész városok néptelenednek el a büntetései miatt, de brutális események alatt most nem erre gondolok, hanem az ember ember ellen elkövetett tetteire, az emberi erőszakra. Amit nem lehet másra fogni, és az égre mutogatni.

Mindig is foglalkoztatott ezeknek a történeteknek a háttere, a mögöttük húzódó emberi sorsok. Persze nem ez lenne a lényegük, magát a „cselekményt” nézni felszínes értelmezés, de gyerekként, először hallva a példázatokat még nagyon is számított a történet. Ha egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk Ábrahám és Izsák esetében az Istenbe vetett hit hangsúlyozását vagy a példázat-jelleget, akkor marad egy igazán kegyetlen alak, aki képes lenne a fiának magyarázat nélkül elvágni torkát. Hatévesen az iskolában csak a döbbenetet tapasztaltuk, hogy léteznek szülők, akik bármilyen okból is, de végeznének a gyerekükkel. Az osztálytársakkal a szünetben beszélgetve még az is felmerült bennünk, vajon ha a mi szülőnkhöz szólna Isten, neki is ez lenne-e a kötelessége.

Belegondolva, ez az egyszerű példának felhozott történet jobban bennem maradhatott, mint hittem, és a tudatalattim nagyon is beleszőtte a regény szövetébe.

Nem hiszem, hogy az Ószövetségben több erőszak lenne, mint a valóságban, mindkettő épp elég brutális. Amitől egyik-másik történet számomra mégis döbbenetessé válik, az a benne lévő lukak miatt lehet: a szereplők már csupán példázatként értelmezhetőek, hús-vér valójukban nem. Mert hiába hallottunk róluk annyiszor, hogy régi ismerősöknek tűnhetnének, valójában igen kevés derül ki. Nem lehet tudni, milyen emberek voltak, mire vágytak, mitől féltek, mivel a szűkszavú források esélyt sem adnak rá, hogy megismerjük őket. Nem ők kerülnek előtérbe, csak az üzenet. Persze Káin vagy József testvéreinek tette nem válna elfogadhatóvá, de talán feldolgozhatóbbá igen, ha megérthetnénk a cselekedeteik mozgatórugóit. És azt hiszem, ez az, ami mindig érdekel és foglalkoztat: megérteni a tettek miértjét.

Festmény: Caravaggio

2014. június 9., hétfő

Blogturné

amelyben a regény, mint valami rockzenész, turnéra ment.

A Blogturné Klub három bloggere már a megjelenés hetén elolvasta a Bábel fiait: olyan bátrak voltak, hogy elsőként tették próbára a regényt. Az állomásokon nemcsak a véleményüket mondták el, hanem egy-egy kapcsolódó érdekességről is írtak, így szó esett az ókorban elterjedt építőáldozatokról, vagy magáról a Bábel-legendáról.


A Blogturné fő profilja a YA-történetek, de az elmúlt fél évben több mint hetven különböző zsánerű könyv megfordult náluk, az Ólomerdőt, a Tolvajok telét vagy a Soha nincs végét kíváncsian követettem végig (és még sok másikat is).

(Mivel tőlük kaptam a legelső olvasói visszajelzéseket, igencsak remegő kézzel és dübörgő szívvel kattintottam a linkekre. Bár tegyük hozzá, azóta is lélegzetvisszafojtva olvasok el minden véleményt.)

A turné állomásai, ahol a vélemények és az érdekességek elolvashatók:





2014. június 5., csütörtök

Eljutni az elsőig

Selejtet gyártani kitartóan tudok. Mindig is könnyedén dobtam ki egész fejezeteket, amik apránként egész regénnyi szövegekké dagadtak, mert rossz résztől megszabadulni nem veszteség, hanem felszabadulás. A hatásfokom mondjuk emiatt nem túl magas: sokkal több a használhatatlan szövegem, mint a felhasznált. Ha betűkről van szó, őrülten pazarolok.

A Bábel fiai előtt több selejt-kéziratot írtam. Természetesen rögtön trilógiával kezdtem, a két befejezett rész két féltégla nagyságú könyvet kitett volna, és mind a fantasy közhelyek mintapéldája lehetne. Igen, meg kellett menteni a világot benne. Igen, varázstárgyak, tűzlabdák, démonok szerepeltek benne, és a történet egy közepes nehézségű számítógépes játék sztorijára hasonlíthatott. Egyetlen érdekesség talán a főhős személye: sorsa szerint le kellett volna győznie a gonosz varázslónőt, ő azonban inkább alkut kötött vele, és mindenkinek azt hazudták, a nő halott, pedig csak visszavonult egészen más terveket szövögetni.
                               
Nem érdekelt, mennyire rossz a szöveg vagy a történet. Elvarázsolt, hogy végtelen mennyiségű fehér lapot pötyöghetek tele betűkkel, és ez a korlátlan szabadság részegítő volt. Zabolázhatatlanul írtam, az egyik karácsonyi szünetben begépeltem egy fél regényt, majd többé rá sem néztem – inkább volt ez pótcselekvés, mint igazi írás. Korlátlanul mesélhettem, de éreztem, hogy ezek magamnak szánt történetek. Nem is mutattam meg őket soha senkinek.

A trilógia után két félbehagyott regény következett, majd két év jóformán írásmentes időszak, és csak ezután kezdtem el a Bábel fiait. Több millió leütésnek ki kellett hullnia belőlem, hogy megszűnjön az a „mindenáron minél többet írnom kell” viszketés. Már nem azért szerettem volna írni, hogy azt a sok zavaróan fehér felületet összefirkáljam, hanem mert végre el szerettem volna mondani valamit. Végre komolyan akartam venni egy történetet, az első igazit. Elég időt akartam rászánni, annyiszor akartam átírni, amennyiszer csak kell – utána sem tudnék számolni, hányszor eresztettem rá a házi buldózert. Rengetegszer elvesztem a karakterek és történetszálak között, ezért rengetegszer kellett visszafejtenem a szöveget, hogy megtaláljam a mondanivaló fonalát. De meg akartam találni, és ez a késztetés mindennél erősebb volt.

Hiába írtam előtte több millió leütést, mégis azt érzem, hogy ez az első kéziratom. Nem azért, mert végül megjelenhetett – ha a fiókban marad, mint sokáig számítottam rá, akkor is így érezném –, hanem azért, mert ez az első becsületes szándékkal megírt történetem. A két év csend kellett hozzá, hogy megváltozzon a hozzáállásom, és ezért örültem, amikor a sok újraírás között kallódva végül mégis be tudtam fejezni a Bábel fiait; sorszámilag ugyan az ötödik kéziratot, de valódiból az elsőt.

2014. június 2., hétfő

Párhuzamos hangulatok

Menthetetlenül vizuális vagyok, régi dolgokat is le tudnék rajzolni emlékezetből  feltéve, ha a pálcikaembernél bonyolultabb formák nem fognának ki rajtam. Írás előtt-közben-után is szívesen nézegetek képeket, nem egy az egyben elcsípett inspirációért, hanem csak a hangulatukért.
Összeállítottam egy-egy válogatást a regény két szálához, hátha elkapnak belőlük valamit. Nyomokban sivatagot és tornyot tartalmaz.




Forrás: 1/2/3/4/5/6 és 1/2/3/4/5/6

2014. május 29., csütörtök

A Bábel fiai születéséről és más mesék

A megjelenés előtt a Gabo SFF blogon néhány vendégbejegyzésben meséltem kicsit a regényről és magamról. Mielőtt új témákba kapnék bele, összegyűjtöttem itt egy csokorba ezeket a posztokat.

*

A Bábel fiai születésérőlamelyben kiderül, hogyan lett az ötletből kézirat, és mi vonzott annyira a bábeli legendában.

„A legtöbb ószövetségi büntetéskor Isten mindig kiválaszt néhány igaz embert, akik megmenekülhetnek. Az özönvíz megkíméli Noét és családját, Szodoma Lót és gyermekei nélkül pusztul el. Bábelben nincsenek kiszemelt kevesek, akiket példaképként lehetne állítani az utókornak, és ez nagyon is passzolt a terveim közé. Olyan történetet ígért, amelyről kezdettől fogva tudni lehet, hogy nem végződhet jól, és amelyben nincsenek sem makulátlan emberek, sem hősök.”

*

Valláskritika a Bábel fiaibanamelyben egy fiktív vallás keletkezéséről esik szó, ahol az egyház nem más, mint a hatalom megtartásának eszköze.

„Ki akartam tolni a határt, kíváncsi voltam, meddig lehet elmenni egy kitalált egyház mögé bújva. Mi az, ami egyébként elborzasztó, de Isten nevében mégis szemrebbenés nélkül véghezvihető. Mennyit tűr el egy hívő a vallás miatt – legyen az vér, gyilkosság és áldozat, látható magasabb cél nélküli szenvedés. És hol van az a pont, ahol felteszi a kérdést: talán mindez nem Isten akarata, hanem egyetlen emberé.”

*

Miért fantasy? – amelyben a fantasy-olvasás nemcsak menekülés a valóság elől, hanem a valóság megértésének eszköze is lehet.

„Ha „normális” ismerőseim véletlenül megtudják, hogy szeretek fantasyt olvasni, udvarias-riadt arckifejezéssel próbálják tettetni, hogy ezt meg sem hallották. Úgy tekintenek rám, mint egy nagyra nőtt kisgyerekre, akinek óvodában nem olvastak fel elég mesét, és most sárkányos történetekkel teszi túl magát ezen a traumán. Egy bizonyos életkor után a fantázia kínossá válik: egy gyereknek dicséret, ha „élénk a fantáziája”, egy felnőttnél a „fantáziálás” már megmosolyogtató, vagy egyenesen káros, hiszen addig sem pénzt keres vagy családot alapít. Olvass inkább igazi dolgokról, javasolják.”

*

Könyvek minden mennyiségben – amelyben kiderül, hogyan lett az olvasáskerülő lányból betűfüggő, és melyik regény varázsolta el először és véglegesen.

„Gyerekkoromban nem szerettem olvasni. Persze olvastam, épp elég ajándékkönyv hullott az ölembe, amik – ha már ott álltak a polcon – előbb-utóbb sorra kerültek, de nagyon ritkán élveztem ezeket a történeteket. A felütésüket még szerettem, de egy idő után már láttam, mire futnak ki: az árva kutyák szerető gazdára lelnek, a csúfolt kislányok kiállnak magukért, a gyávák bizonyítják bátorságukat. Valószínűleg rossz könyveket kaptam, de akkor azt láttam, hogy minden regény túl biztonságos. Életidegen, szirupos, nincs feszültég, hogy én ezekért a szereplőkért szorítsak, úgyis épségben lesznek.”

Kép forrása: Jean Thomassen

2014. május 26., hétfő

Csigaház és start

amelyben az eddig rejtőzködő szerző kilép a csigaházból, és blogolni kezd.

Alapvetően visszahúzódó típus vagyok, nem élek harsány társasági életet. Persze félreértés ne essék, szeretem az embereket, szeretem a barátaimat. Szívesen megyek jó társaságba, szívesen veszek részt jó beszélgetésekben. De otthon is jól érzem magam, ahol, ha kedvem tartja, délutánig pizsamában mászkálok, körbebástyázom magam könyvekkel, és csak késő este jövök rá, hogy még a közértbe se ugrottam le. Aztán másnap már örömmel fogadom az épp felcsöngető barátokat, akik előtt mindig nyitva áll az ajtó.

Az írásról azonban még a legjobb társaságban is nehéz beszélnem. A legnagyobb jóindulattal feltett „és mit írsz?” kérdéstől látványosan lefagyok, zavarba jövök, a válasz pedig inkább csak hebegés-habogás. Nehéz megragadnom, nehéz igazi választ adnom, ezért akaratlanul is másra terelem a szót.

De most nincs kifogás: itt van ez a blog. Itt az alkalom mesélni valamennyit az írásról. Szeretném úgy megfogni, hogy valóságos tevékenységnek tűnjön, ne valami misztikus dolognak, amikor a betűk csak úgy odaszökkennek a monitorra. Nincs ködös ihlet, nincs egy földöntúli hely, ahol az ötletek teremnek. Egy szöveg mögött munka van: persze nagyon élvezetes munka, mondhatni játék, ami egyszer olyan könnyen megy, mint a lélegzés, máskor kínkeserves.

Megpróbálok mesélni az írásról, regényről és még sok egyébről. Ideje kilépni a csigaházból.