2018. január 3., szerda

Mit (nem) csináltam 2017-ben?

Kamaszként a barátnőimmel sokat tűnődtünk azon, mikor fakultak ki a szüleink. Hogyan lehetséges, hogy apa, aki fiatalon egyetlen hátizsákkal nekivágott egy vadidegen országnak, hálózsákban aludt a hófoltok között, és hajnalban arra ébredt, hogy egy szarvas egy méterre tőle reggelezik, szóval ez az apa hogyan válhatott olyanná, aki bevásárlószatyrokkal jár haza, időben befizeti a csekkeket, és rászól a gyerekeire, hogy feltétlenül mossanak fogat lefekvés előtt. Mindig zavarba hoztak a szüleim fiatalkori képei – arra gondoltam, bár akkor ismertem volna őket, mennyivel jobban megértettük volna egymást. És ilyeneken töprengtünk a barátnőkkel, hogy vajon mikor lettek a szüleink ennyire hétköznapiak? Mikor vesztették el a régi lelkesedést és kalandvágyat? És persze megfogadtuk, hogy mi soha. Mi majd észrevesszük, ha kezdődik a fenyegető unalmas és megszokott élet, és majd teszünk ellene.

Helló, 2017. Helló, unalmas és megszokott élet. Helló, elszürkülés.

Persze a helyzet nem ilyen kamaszosan drámai – és idővel a pontos csekkbefizetés vonzó tulajdonsággá vált –, de jó ideje éreztem már, hogy kezdek belefásulni a mindennapokba. Nem hittem, hogy az a munka, amire mindig is szenvedélyesen vágytam, a nagy gyerekkori álom, hogy szövegeket szerkeszthessek, könyvek születésénél bábáskodjam, egyre fakóbbnak tűnik majd. Hogy lehet ez is monoton. Hogy csömört kaphatok a szavaktól, és este már sem olvasni, sem írni nincs kedvem, olyan fáradtnak érzem az agyam. Hogy a szabadúszás és az otthoni munka, ami a szabadság csúcsának tűnt, végül fojtogatni kezd, mert nincs olyan, hogy vége a munkaidőnek, nincs olyan, hogy becsukom a gépet, én addig dolgozom, amíg munka van, ha kell, éjfélig. Különben leterít a bűntudat, hogy mit szórakozol, amikor még nincs kész ez a szerkesztés! A saját nyakas kötelességtudatom hajszolt addig, amíg lelkileg, fizikailag és egészségileg is kimerültem. Decemberre pedig be kellett látnom, hogy ez nem működik tovább.

Év közben is éreztem, hogy szükségem van valami kizökkentőre, valami frissességre, ezért tavasszal elmentem egy varrótanfolyamra. Régóta tervezgettem, de nem mertem: mégiscsak én voltam a kétbalkezes lány, akinek technikaórán elnéző mosollyal osztályozták le a csálé és löttyedt plüssvízilovát, és azt dünnyögték, majd belejön. És lőn, képes vagyok megvarrni ruhákat. A gombostűzést és a szabásminta-másolást meditációs gyakorlatként kellene tanítani, annyira kisimít és kikapcsol, hogy végre nem az agyammal és szavakkal dolgozom. Arról nem is beszélve, milyen löketet adott, hogy sikerült valami, amit teljes képtelenségnek hittem.

Talán ez az élmény kellett hozzá, hogy év végére belássam, nagyobb változásokra van szükségem. Tudom, hogy hiányozni fog a szerkesztés, mert rengeteg örömöt is okozott, de tovább kell lépnem. Jövőre újra egyetemre megyek, más szakmában szeretnék dolgozni. A tizennyolc éves, pályaválasztás előtt álló énem azt hitte, majd valami végzetesen végzetes döntést hoz, amikor beadja a felvételijét, aztán a biológus diplomámmal elmentem szerkeszteni. Most itt az ideje újra másfelé nézni. Alig várom, hogy új dolgokat tanuljak, és olyan képességeimet fejlesszem, amiket eddig pihentettem – vagy akár nem is tudtam, hogy léteznek.

És így, végre, amint ez a teher lekerült a vállamról, amint vége lett a bizonytalankodásnak, hogy váltsak-e vagy sem, végre újra tudok az írásra koncentrálni. Az első félév az új regényé. Az Irha és bőr folyton készül, azért lopott órákban idén is hozzáírtam néhány százezer leütést, de most érzem azt, hogy megérett arra, hogy befejezzem. Fölösleges görcsölés és bűntudat nélkül, pusztán azért, hogy végre elmeséljem ezt a történetet.

És hogy mit csináltam még idén? Megjelent két novellám, az egyik Hattyú címmel a Könyves Magazinban, és jelenleg is olvasható online a Könyvesblogon. A másik egy hosszabb fantasy írás, a Hazatérés, amely a Prae Trónok harcával foglalkozó számába készült (karácsony előtt még lehetett találni belőle az újságárusoknál). Szerepeltem vendégként a Vakfolt podcastben, ami hihetetlen élmény volt – az egyik kedvenc játékomról, a Life is Strange-ről beszélgettünk, és legyűrtem a félelmemet, hogy mennyire utálom a saját hangomat. Év végére jutott egy szuper rendezvény is, az egész napos ViTa, ahol délután Berke Szilárddal, Juhász Viktorral és Szabó Dominikkal a fantasy új irányzatairól beszélgettünk – az eseményről készült felvétel visszanézhető itt. Aki pedig szereti a szokásos év végi listákat, ebben a bejegyzésben összeszedtem, milyen maradandó könyvek/filmek/játékok kerültek elém tavaly.


Nem is tudom, mikor vártam új évet ennyire lelkesen. Mikor éreztem azt utoljára, hogy még bármit megtehetek, még szabad váltanom, szabad tennem azért, hogy jobban érezzem magam a jövőben. Nagy munka lesz, de az sosem riasztott vissza, én mindig a kételkedéstől félek, a döntések közti állapottól, az őrjítő ide-oda toporgástól. Ha már tudom, min kell dolgoznom, akkor már bele is vágok.

Helló, 2018. Helló, tervek és lehetőségek. Helló, frissesség.

2018. január 2., kedd

Az év legjobbjai

Könyvek és képregények

Olvasási átok ült rajtam, megszúrtam az ujjam egy elátkozott könyvjelzővel, vagy ki tudja. Talán hiba volt az évet olyan könyvvel indítanom, amibe legszívesebben belebújtam volna – nem jött még egy regény, ami túlszárnyalta volna az Aranypintyet Donna Tarttól. Minden szöveget fakónak éreztem, olyan majdnem jó könyvek kerültek elém. De az is lehet, hogy sokuk közülük igazán jó volt, csak én nem tudtam megfelelő befogadó lenni. Túl sokat dolgoztam napközben, és amikor esténkét kinyitottam egy-egy regényt, már nem akartam betűket látni, csak vánszorogtam keresztül a szövegmocsarakon.
Így éreztem egész évben, de ahogy most visszatekintek az olvasmánylistámra, akad rajta bőven kiemelkedő könyv. Neil Gaiman Kilátás az erkélyről c. esszékötete zseniális, bölcs, vicces, megható és lelkesítő – bizonyos írásokat már most újraolvasnék belőle. Az év második felére bepotyogó „fura fantasyk” is üdítően hatottak – a Minden madár az égen különleges boszorkány-feltaláló párosára, vagy az Amatka szavakkal életben tartott diktatúrájára sokáig emlékezni fogok. N.K. Jemisin trilógiájának második része, az Obeliszkkapu már nem lepett meg – az Ötödik évszakhoz méltó folytatás, összetett világ és összetett karakterek. A Növényevő szimbolikus, bizarr testtörténete is az egyik legmaradandóbb élményem.
Ahogy könyvből is kevesebbet olvastam, úgy képregényből is: talán a Blue is the Warmest Colort emelném ki közülük, két fiatal lány bensőséges, kibontakozó szerelmét; valamint a Pride of Baghdadot, egy igaz történet alapuló képregényt négy oroszlánról, akik bombázás idején kiszabadulnak az állatkertből, és életükben először tapasztalják meg a szabadságot.


Filmek

Nem szeretném sokat méltatni a Testről és lélekről-t, megtették már sokan pontosabban és szebben, mint én képes lennék rá. Inkább azt mesélem el, mit jelent nekem.
Az intimitás nyelvét is tanulni kell. A családomban nem szokás megölelni, vagy megpuszilni egymást, arra sem emlékszem, mikor érintettem meg a szüleimet vagy ők engem, a testvéreimről nem is beszélve. Egyszerűen nem így szeretünk, nem beszéljük otthon ezt a nyelvet. Mindig is zavarba hoznak azok az emberek, akik teljesen spontán megérintik beszéd közben a másikat, megölelnek találkozáskor, vagy bátorítóan megszorítják a kezemet. Nem azért jövök zavarba (általában), mert rosszul esne, hanem mert annyira idegen számomra, nem tudok helyesen reagálni rá. És amikor legszívesebben megölelném egy barátomat, mert úgy érzem, ráfér egy szarcunami közepette, legtöbbször akkor sem merem. Nem fogom elbénázni? Egyáltalán hogy csinálják az ilyesmit a normális emberek?

Talán ezért is éreztem gyerekként, hogy sokkal könnyebben teremtek kapcsolatot állatokkal. Egy farkcsóváló kutya vagy egy doromboló macska kommunikációja egyértelmű, őket értettem. Én voltam a kislány, aki az osztálykirándulásokon is inkább összebarátkozott a vendégház állataival, mintsem adj király katonát! játsszon a többiekkel. És ha valami végül közelebb vitt az emberekhez, az pont az állatok tiszta, egyértelmű viselkedése volt. Hogy a macskám is azonnal jelzi, hogy ne simogassam a hasát, mert kicakkozza a fülem, de igen, ott az álla alatt, ott még egy kicsit vakargassam.
Ennek az intimitásnak a tanulása az, ami elsőként közel húzott Enyedi Ildikó filmjéhez, ez az érzékeny ábrázolás, ez a finomság, de nem finomkodás, ez a mély emberismeret és empátia. Ha tehetném, én is szarvassá álmodnám magam.
És ha már filmekről szerettem volna beszélni, mindenképpen megemlíteném a Szólít a szörny adaptációját, amiért annyira szorítottam, hogy ne rontsák el az egyik kedvenc könyvem, és nem okozott csalódást: ugyanolyan bátor, ugyanolyan szívszorító, mint Patrick Ness ifjúsági regénye. (Senki ne higgyen a trailernek, ez nem egy kalandos családi fantasy.) A másik kiemelkedő élményem pedig egy olasz film, a Perfect Strangers – avagy mi történik, ha egy hétfős baráti vacsora alkalmával a résztvevők azt játsszák, hogy minden hívást és telefonjukra befutó üzenetet nyilvánosan kezelnek.


Sorozat

Az év legfontosabb és legaktuálisabb sorozata számomra A szolgálólány meséje. Kezd visszatérni a hitem a feldolgozásokban, pont úgy és pont ott tesz hozzá a könyvhöz, ahogy kellett; az új szálak még így is megleptek és elborzasztottak, hogy tudtam, mire számítsak. A kritikákban sokszor kiemelik, milyen "nőként" vagy "férfiként" nézni, de a hatalommal való visszaélés vagy a saját test feletti kontroll elvesztése, a tárgyiasítás mindenkit érintő és megérintő téma. Azért nézzétek, mert emberi.
Valószínűleg burokban élek, mert idén találtam csak rá a Black Mirror antológiasorozatra. Az első évadnál nem egészen értettem a nagy rajongást körülötte – a szituációk tetszettek, de elkapkodottnak éreztem a sztorikat –, aztán beszívott engem is. Némelyik ötletnél nem is arra gondoltam, hogy "hú, ez baromi ijesztő, remélem, nem valósul meg a közeljövőben", hanem "hogyhogy még nincs ilyen? Annyira valóságos". (Például rögtön a disznó. Az a disznó.)

Videojátékok

Ha már az állatokkal való kapcsolat szóba jött, muszáj megemlítenem a Last Guardiant. Egy kisfiú egy ősi civilizáció romjai között ébred, összezárva egy legendás fenevaddal, a félig sas, félig macska szörnyeteggel. Trico sebesült, a fiú segít rajta, cserébe a szörny pedig nem falja fel. Az ő szavak nélküli kapcsolatukra épül a játék, hogyan ismerik meg egymást, és hogyan próbálnak meg előrejutni közösen, minden problémával együtt megküzdve. Talán olcsónak tűnhet egy kisfiú és egy túlságosan is aranyosra animált fenevad története, hisz ki ne érezne együtt velük, ki ne drukkolna értük, de a Last Guardian nem válik szirupossá, akkor drámai, amikor kell, és akkor kegyetlen, amikor kell. Ez nem egy Disney-mese.
Ezen kívül rengeteg időt töltöttem a Witcher kártyajátékkal. Ha újra megkísértene, valaki feszegesse le az ujjaimat a kontrollerről.

Színház

Az év legkülönlegesebb színházát Pálfi György rendezte egy használaton kívüli, régi pártétkezdében, ahol még a mosdóban is művér csorgott, a hideg, nyersbeton csarnokban ülve pedig még csontig hatolóbb lett a svéd horrorkönyv, a Hívj be! feldolgozása. Eleinte féltem, hogy túlságosan elnyomja majd a vizualitás a karaktereket – akad benne óriás gorillamaszkos, technóra csápoló cukorkaárus is, meg úgy általában is szuperek a jelmezek –, de a remek alakításoknak hála nincs így, Szőke Abigél tökéletes, éteri vámpírlány, akiről elhiszem, hogy több száz éves vérszívó. Bár sok feldolgozását láttam már a történetnek, a katarzis megint vitt magával, és a befejezés is tudott hozzátenni újfajta értelmezést.
A másik kiemelkedő darab az Egyasszony volt, Tenki Réka monodrámája, amit már játszanak egy ideje, de mi még csak most jutottunk el rá. Még mindig lúdbőrzöm némely résztől, zsigeri előadás, félelmetes erővel.
  
* * *


Mivel ez önmagában is elég hosszúra sikeredett, nem szerettem volna összemosni a személyesebbnek szánt 2017-es visszatekintőmmel, az külön olvasható itt.:)

2017. november 22., szerda

Új irányzatok a modern fantasyben – beszélgetés a ViTán

Most szombaton lesz a ViTa, vagyis a Világok Találkozása című rendezvény sci-fi, fantasy- és horrorirodalomról, a Próza Nostra szervezésében. Elsősorban kerekasztal-beszélgetések szerepelnek a programon, és nagy öröm számomra, hogy Berke Szilárddal (Eric Muldoom) és Juhász Viktorral, Szabó Dominik moderálásával egy a szívemhez közel álló témáról fogunk beszélgetni Új irányzatok a modern fantasyben címmel. Úgy nőttem fel, hogy alig néhány év különbséggel, fogékony korszakban találkoztam különböző irányzatokkal, egyszerre ismerkedtem Tolkiennel és Miéville-lel, epikus és modern fantasyvel felváltva, így eleinte azt se tudtam, hogy az egyiknek évtizedes hagyománya van, a másik meg valami új, csak kíváncsi voltam mindenre. Az elmúlt években szerintem egyre nyílik ki a zsáner, egyre színesebb, egyre merészebb ötletekkel és megvalósításokkal játszik, én meg szívesen fogyasztok mindent, ami eltér az átlagtól és kicsit is „fura”. Hogy hogyan változik a zsáner, vagy milyen szerzőket és regényeket érdemes figyelni, biztosan szóba kerül szombaton.

A többi program is izgalmasnak ígérkezik, válságban van-e a science fiction; milyen a horror helyzete itthon; hogyan születik kéziratból könyv; és hogyan jelenik meg a spekulatív fikció a felsőoktatásban, hogyan gondolkozik a zsánerről a kritika.

Hol? – Bem Mozi, 1027 Budapest, Margit körút 5.
Mikor? – november 25., 09.30-tól zárásig (az utolsó program 21.00-kor A dolog c. film vetítése)

Részletes program és facebook-esemény itt.

*  *  *

Szerk.: Az ekultura.hu jóvoltából felvétel készült a beszélgetésekről, a fantasyről szólót beszúrom ide, a teljes nap programja pedig elérhető honlapjukon.

2017. november 20., hétfő

Hazatérés – novellamegjelenés és lapszámbemutató

Még nem írtam róla itt a blogon külön, de a Prae folyóirat aktuális, Trónok-harca tematikájú lapszámában olvasható egy hosszabb novellám Hazatérés címmel. A tanulmányok Martin munkássága köré szerveződnek, a prózák csak hangulatban, atmoszférában kötődnek a témához, de igyekeztem azért egy „hagyományosabb” fantasy írással készülni. Annyiban hagyományos, hogy van benne egy végenincs háború meg egy frontról hazatérő veterán, de a történet elsősorban az otthon maradottakról szól.
Így kezdődik:

„Megcsókolt a villám, így mondták, pedig ez is csak egy seb volt, égővörös, nyakamon és mellemen lefutó csíkok, akár egy levél erezete. Nem emlékeztem sem a viharra, sem arra, mit kerestem a kaszálón az alacsonyan függő fellegek alatt. A hajamnak még mindig olyan szaga volt, mint a felperzselt tarlónak.
– Néhány napig furcsán érezheted magad – hajolt fölém egy férfi, és megigazította a párnám. – Hamar rendbe jössz.
A férjem hangján szólt. De a férjem nem lehetett: ez a férfi öreg volt, csupa ránc, nem is hasonlított arra a keskeny mosolyú fiúra, aki sárgarigót fogott nekem, és kalitkában a tornácra akasztotta énekelni. Az a fiú kidüllesztette mellkasát az új katonai zubbonyban, vállán vörös szalaggal intett vissza a búcsúzó regruták közül, mielőtt elmasíroztak volna északra. Csak úgy csillogtak a falusi varázsló áldásai a fegyvereiken.
Ennek a férfinak megkopott a kabátja, ruhaujja üresen, lelapulva csüngött az ölébe.
– Előbb visszajöhettem hozzád – mondta, amikor észrevette, mit nézek.”

* * *

Most szerdán pedig a lapszám bemutatója lesz a Kelet Kávézóban, ahol L. Varga Péter beszélget a tanulmányok szerzőivel, Keserű Józseffel, Kránicz Bencével, Takács Emmával és Váradi Péterrel; valamint Halász Rita és én is a Prae-ben megjelent fantasy novellánkból fogunk felolvasni.

Hol? – Kelet Kávézó, Budapest, 1114, Bartók Béla út 29.
Mikor? – 2017. november 22., szerda 19.00-22.00

Facebook-esemény itt. Mindenki sok szeretettel várunk.:)


  

2017. október 17., kedd

Találkozzunk a Margón! – Ha a Trónok harcát játszod

Csütörtökön kezdődik a könyvvásárral egybekötött Margó Fesztivál. Vasárnap biztos kint leszek: a Tilos az Á könyvek és a Prae szervezésében L. Varga Péter irodalomtörténész fog minket kérdezni a Trónok harcáról Réti Zsófia és Baka L. Patrik popkultúra-kutatókkal, valamit Stemler Miklós szerkesztővel. Hogyan vált egy minden szempontból tabudöntögető alkotás, a Trónok harca az egyik legsikeresebb könyv- és televíziós sorozattá? És hogyan lehetne a jelenségről és művekről beszélni a középiskolákban?

A beszélgetés másik apropója a Prae folyóirat friss Trónok harca-száma, amely a könyvek és a sorozat kapcsán tartalmaz esszéket, tanulmányokat. Szerepel benne egy fantasy novellám Hazatérés címen, de erről majd írok külön.:)

Mikor? – október 22-én, vasárnap, 12.30-13.30
Hol? – Tesla 1075 Budapest, Kazinczy utca 21/C

Facebook-esemény itt.

Sok szeretettel várunk mindenkit!:) 
A fesztivál teljes programját itt találjátok, érdemes átböngészni.

2017. szeptember 14., csütörtök

A Vakfolt podcast vendége voltam − Life is Strange

Ismeritek a Vakfolt podcastet? Frivalszky Péter és Huszár András hetente jelentkező adása popkult témában, általában egy-egy olyan művel a középpontban, ami valamelyiküknek addig "vakfolton" volt. A héten egy indie kalandjáték került sorra, a döntéseken alapuló Life is Strange, engem pedig meghívtak vendégnek − nincs is nagyobb öröm, mint egy olyan kedvencről beszélgetni, amiről a megjelenése óta csillogó szemmel lelkendezem bárkinek. Amúgy is ritkán van alkalmam számítógépes játékot ajánlani, pedig még a könyveknél is régebbi szenvedély, már akkor Prince of Persiát játszottam DOS-on, amikor olvasni se tudtam.

Az adás első fele közel spoilermentes − annyit lövünk el a történetből, amennyi a trailerből is kiderül −, a második felét viszont csak azok hallgassák, akik már meghozták a játék cseppet sem egyszerű döntéseit (igen, azt is, hogy palacsinta vagy bacon legyen a reggeli). A felvétel óta persze rengeteg minden eszembe jutott, mit hagytunk ki, de egy valamit szerettem volna kiemelni: aki ritkán játszik, és ismerkedne a műfajjal, nyugodtan próbálja ki a Life is Strange-t. Nem beláthatatlanul hosszú − 10-12 óra alatt végig lehet vinni, nem hosszabb egy sorozatévadnál −, nincs különleges gépigénye, a sztori- és karakterközpontú meséléssel, az intenzív érzelmi élménnyel meg tökéletes kapudrog lehet.

A teljes adást itt találjátok (remélem, korlátozott mennyiségben tartalmazza csak a kerékbe tört összetett mondataimat).