2016. július 26., kedd

Ilyen volt A gyilkos ház – online novellák

Fotó: Valuska Gábor
Június elején, a Margó Fesztiválon zajlott egy horrortúra "A gyilkos ház" címen, öt író külön erre az alkalomra írt sztorijával. A Petőfi Irodalmi Múzeum félhomályban eleve elég hátborzongató, nem bóklásznék nyugodt szívvel a kihalt termekben és az egyébként gyönyörű, fagalériás könyvtárában, ami pont úgy fest, mint minden tisztességes könyvtár, ahol lakik egy könyvborogató-lámpakapcsolgató kísértet. A Terminál Workhouse alkotócsoport azonban gondoskodott róla, hogy a fura zajok, a csöpögő művér és a hirtelen becsapódó ajtók a nálam nyugodtabbakra is ráhozzák a frászt, miközben Bárnai Péter színművész végigkalauzolta a csoportot az épületen (remélem, azóta senki nem bolyong a folyosókon a kiutat keresve). Most először vettem részt ilyen performansz felolvasásban, amikor a sztori valamilyen formában életre is kel, ezért külön élmény volt (és izgulhattam végig, hogy a több tucat égő mécsessel ne gyújtsuk fel se a PIM-et, se magunkat).

Múlt hét óta mind az öt elhangzott novella online is olvasható, az enyém így kezdődik:

A szíve felett

„A húgom körmöket talált a müzliben. Megbújtak a tejben ázó csokis pelyhek között, és már csak akkor vette észre őket, amikor az egyikre ráharapott. A tenyerébe köpve nem sokban különbözött egy szelet mandulától.

– Tedd félre – mordultam rá, és többet erről nem beszéltünk.

Szótlan volt mostanában, de tudta a dolgát. Bevizezte a nagy törülközőt, kiterítette száradni a terasz korlátjára. Nyitott ablaknál bekapcsolta a rádiót a hírekkel. Csonkig égetett egy szál cigit, majd a csikket a virágláda mellé tette, ahol anya szokta felejteni.

Anya már egy hete nem fürdött, nem hallgatott rádiót, nem dohányzott reggelente. Az egyik pillanatban még a létra tetején mosta az ablakot, a másikban megbillent. Próbált a függönybe csimpaszkodni, de az kicsúszott markából, és csak zuhant, akár egy nehéz váza, miközben tisztítószerszagú papírtörlők hullottak rá a magasból.

Azt hittük, ha ágyba tesszük, reggelre jobban lesz. De reggelre teljesen kihűlt.”


A teljes szöveget megtaláljátok a Könyvesblogon, ahogy a többiek történeteit is.

Bajtai András: A bíbor kulcslyukStörr kapitány elindította laptopján A sötétség fejedelmét, és hátradőlt öreg bőrfoteljében.

Dragomán György: Harapófogó„Búcsúzz el az arcodtól” gondolod, ahogy a tükörbe nézel.” 

Nemes Z. Márió: A házibarátA fölébredés elviselhetetlen szenvedést okoz.

Sepsi László: SzkolopendraFél éve laktak az új házban, mikor Böbe megszületett, de a kislányt életének harmadik napján felfalta a szkolopendra, mert zavarta a gyereksírás.

2016. június 6., hétfő

Programok Könyvhét idejére: A gyilkos ház; dedikálás

Hirtelen eljött a Könyvhét, a nagy felhőszakadások és/vagy napszúrások ünnepe – végre átböngésztem a friss megjelenéseket, rengeteg szuper könyv érkezik.

Párhuzamosan zajlik a Margó Fesztivál, amely többek között egy péntek késő esti horror programmal is készül. Öt író, öt borzongató sztori, avagy ha aggódtok, hogy túl jól aludnátok éjjel, gyertek! (Már gőzerővel dolgozunk a történeteken.:))

Éjszaka a múzeumban: A gyilkos ház

„Sötét szobák, rejtélyes hangok, kárhozott lelkek, véres gyilkosságok és bűnök emlékei, félelem és rettegés a múzeumban. A Margó népszerű péntek éjjeli vándortúrája idén igazán hátborzongató lesz. Öt író tárja fel nekünk a ház elfojtott titkait.


Közreműködők: Bajtai AndrásDragomán György, Moskát Anita, Nemes Z. Márió, Sepsi László, valamint a Terminál Workhouse.

A program a József Attila Körrel közös szervezésben valósul meg.”

Mikor? – június 10. péntek, 22.00
Hol? – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1053, Károly utca 16.

Facebook-esemény itt. A fesztivál többi programjából itt csemegézhettek.


* * *

Vasárnap a Vörösmarty téren pedig Kleinheincz Csillával dedikálunk a Gabo Kiadó standjánál. Ha eddig nem tudtál eljönni, vagy ha már találkoztunk, vagy ha csak beszélgetni szeretnél, gyertek, nagyon sok szeretettel várunk Benneteket!:) (itt igyekszünk nem hátborzongatóak lenni.:D)

Mikor? – június 12. vasárnap, 15.00
Hol? – Vörösmarty tér, Könyvhét, a Gabo Kiadó standja


2016. február 25., csütörtök

Sorok mögött: Tehetség vs tanulás rangadó

Mindenki tudni szeretné, tehetséges-e. Olyan húszéves korom körül hajtott a kérdés leginkább, mindenáron választ akartam kapni rá, mintha létezne egy bizottság, ahol lemázsálják az ember képességeit, és aztán kiállítanak egy igazolást, van-e értelme ezzel a továbbiakban foglalkoznia. Úgy gondoltam, el tudnám fogadni az ítéletet, bármi is az, csak tudjam meg az igazat. Persze nem létezik ilyen mindent eldöntő határozat: kaptam véleményeket innen is, onnan is, és akadt köztük olyan, hogy menjek inkább kapálni vagy a cementgyárba dolgozni.

Idővel sem múlik el a késztetés, legfeljebb enyhül. A mai napig szinte minden nap kétségeim támadnak a képességeimet illetően, és ez nem afféle úri nyafogás. A legtöbb író, tartson az első novellájánál vagy a huszadik regényénél, időről időre elbizonytalanodik magában, legfeljebb nem hangoztatja. És ezt én nem is bánom: a legjobb hajtóerő, hogy az ember folyamatosan fejlődni akarjon.

Ha nekem nem hinnétek, higgyetek Murakaminak, aki a Miről beszélek, amikor futásról beszélek? c. önéletrajzi könyvében így írt a kérdésről:

„Akadnak persze olyanok, valódi, óriási tehetséggel megáldott emberek – noha csak egy maroknyi –, akiknek a tehetsége soha ki nem szárad, és a műveik színvonala sem esik. Létezik olyan vízforrás, melyből meríthetnek akármennyit, nem apad el. Az irodalom szempontjából ez örvendetes tény. Ilyen óriások nélkül az irodalomtörténet szerényebb képet mutatna. Hogy konkrét neveket említsek: Shakespeare, Balzac, Dickens… Ám az óriások bizony óriások: kivételes, mitikus létezők. A világ íróinak többsége nem az (természetesen én sem), és a tehetségből hiányzó kisebb-nagyobb részt ügyességgel és erőfeszítéssel kell pótolnia.”

Nem kételkedem Murakami őszinteségében, amikor a szorgalmas kategóriába sorolja magát, bár számomra, külső szemlélőként ő egyértelműen az óriások között él.

Túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a tehetségnek. Ezzel nem szeretném lesöpörni az asztalról, nem mondom azt, hogy csak a gyakorlás számít, és bárki elérhet bármit, ha szorgalmas – ez nem az amerikai álom. Ha szerettem volna, akkor se lehettem volna soha balerina vagy úszóbajnok vagy énekes, mert már a fizikai adottságaim sem passzolnak hozzá. És lehet, hogy vannak bizonyos képességeim, mondjuk, a kosárfonáshoz, amik sosem derülnek ki – a tehetség már a téma iránti érdeklődésnél kezdődik. Ha valamiféle képletet kellene felírni rá, legtöbben ezt szokták: 20% érdeklődés és adottság, 80% gyakorlás és munka.

A tehetség nem egy titkos szupererő, nem a bennünk rejlő kryptonit, amit megnyer az ember, és hátradőlhet vele. Ezért tartom „veszélyesnek”, ha az írás körüli tehetséget túlmisztifikáljuk, és valaki a saját vélt vagy valós adottságába kapaszkodik, erre hivatkozva pedig elutasítja a tanulás fontosságát. Mert a technikai tudás szerinte csak „elrontja azt, ami ösztönösen jönne”. Minden más szakmában ez eszméletlenül fura lenne: senki sem szeretne egy tehetséges kezű, ám az orvosi egyetemet kikerülő agysebész szikéje alá kerülni, ugye? És más művészeti ágnál is megvan a tanulás elvárása, egyetlen zongoristának sem ciki, ha ötéves korától zeneiskolába járt, majd esetleg ilyen egyetemet végzett, az írásnál meg ez néha még mindig szitokszó.

Hiszek az írás taníthatóságában – sőt, hiszek az írás tanításának fontosságában. Csak a saját példámat ismerem, de tizenévesen, amikor zabolázatlanul írtam, és azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik írástechnika, éreztem, hogy rengeteg dolog döcög a szövegeimben, csak nem tudtam rábökni, mik azok. Mint egy egész testre kisugárzó fájdalom, amit lehetetlen lokalizálni, de egy orvos rögtön megmondja, mi a baj. Tizennyolc évesen léptem be a Delta Műhely írókörbe, és az első néhány év azzal telt, hogy „hűha, ez így működik” meg „wow, hát ez tényleg ilyen” élmények rohantak le. Apró dolgokat is lehetett gyakorolni – pl. írjuk meg egy jelenetet csupa rövid mondattal, egy másikat pedig kacifántos mondatkígyókkal, és figyeljük meg a hatást –, vagy nagyobb rácsodálkozások, mint a nézőpontok kérdése, amit akkor értettem meg igazán, amikor ugyanazt a novellát megírtam öt különböző elbeszélő szemszögéből (a végén már a helyszínül szolgáló ház is mesélt). A mai napig rengeteget köszönhetek az írókörnek, nem tudom, mi lett volna velem nélkülük. Nemcsak technikát tanítottak, hanem azt is, hogy nyugodtan dobj ki szöveget, írj újra, kísérletezz, játssz. Egy szemléletet, amivel megértettem: akár egy apró tehetséget is ki lehet bontani rengeteg gyakorlással és önfegyelemmel, és a legnagyobb tehetség is elkallódhat, ha nem veszi a fáradságot, és ül le a fenekére dolgozni.

Persze az írástechnika sem csodaszer, nincs garancia, hogy az ember a végén jó író lesz – ahogy arra se, hogyha valaki zongorázni kezd, majd hangversenytermeket tölt meg, vagy ha beiratkozik az orvosira, vezető sebésszé válik. Minél többet tanultunk, annál világosabbá vált: nem létezik egyetlen üdvözítő út. Sosem kaptunk szájba rágott tanulságokat, azokat magunknak kellett levonnunk. Nem derült ki, hogyan lesz valaki jó, de kipróbáltunk rengeteg eszközt, hogy válogassunk közülünk. Vannak trükkök és gyakorolható részek – még a megfigyelés is: akadt olyan feladat, hogy csak üljünk egy téren, és nézzük az embereket –, de nincs recept, aminek a pontjait követve kizárólag működőképes történetek születnek. A részfeladatok gyakorolhatók, de hogy mi áll össze az alkotóelemekből, az már a szerzőn múlik.

Ez az egyetlen dolog, ami szerintem taníthatatlan: hogy miről írjál, és hogy mit akarsz elmondani. Nincs olyan írástechnikai könyv, ami helyetted megszabja, mi foglalkoztat téged, mi feszít annyira, hogy nem bírod ki nélküle. A forma tanítható, de amit el akarsz mondani, az csak a tiéd. Az írástechnikai abban segít, hogy a szerző fejében megszülető mondanivaló a lehető legvilágosabban kerüljön papírra. A legmélyebb tartalommal rendelkező írás is elbukik, ha csikorognak a mondatok és hiteltelenek a jelenetek, ahogy a legkiműveltebb szöveg is üres marad, ha a szerző nem akart vele semmit mondani.

Hiszek a kitartásban. Hiszek a kemény munkában. Hiszek benne, hogy sosincs kényelmes hátradőlés. Minden egyes elolvasott könyv, leírt sor, újraírt fejezet, vagy csak tűnődés egy kerti padon fejleszt, és ez örökké tart, egészen az utolsó kitett pontig.


Többiek bejegyzései:
Puska Veronika

A körblogolás korábbi témáit itt találjátok.

2016. január 28., csütörtök

Sorok mögött: Rajongás és az életre kelt történetek

amelyben fanfictionökről és a rajongás egyéb módjairól esik szó.

Életemben egyetlen egyszer vágtam bele fanfictionbe, és akkor sem tudtam, hogy épp azt teszem, mégpedig a Mester és Margaritához. Talán picit szokatlan választás. Gimnáziumban extra ötösért lehetett írni arról, mit tenne és mit találna Woland és kompániája a mai Budapesten, én viszont nem a plusz motiváció miatt fogtam neki, hanem mert imádtam a regényt. El akartam benne merülni újra, felpróbálni a szereplőket, ahogy egy kislány sétál fel-alá anya magas sarkú cipőjében, és játszani a stílussal, meghagyni néhány jellegzetes szófordulatot és kifejezést, de közben a saját képemre is formálni. Azóta is kissé tiszteletlenségnek érzem – micsoda szerencse, hogy Bulgakov nem olvasta a bénázásomat! –, és valószínűleg magamtól, otthon nem írtam volna meg azt a történetet. A magyartanárnő felhívása olyan volt, mint egy engedély: tessék, ez a regény sem szent, hiába klasszikus, nyugodtan játssz vele.

Mert a regények nem szentek és érinthetetlenek. Nem lesz attól kevesebb az eredeti mű, ha utána az olvasó is mer játszani vele, sőt, bizonyos szempontból az egyik legjobb dolog, ami egy szöveggel történhet, hogy hat az emberekre, velük marad, a részükké válik. Nem feltétlenül fanfictionként, de ez is egy lehetőség.

Az olvasó a könyv felütésekor belép ugyan az író fantáziájába, követi az író szabályait, de ugyanúgy hozzáteszi a maga részét is. Minden egyes olvasó saját verziója tekinthető egyfajta fanfictionnek: mindenki másként képzeli el a szereplőket, a környezetet, más mondatok vernek visszhangot benne, mást érez fontosnak a szövegből. Nincs két azonos olvasat, és ha ezek az egyéni különbségek láthatóak lennének, úgy nézne ki, mintha mindenki fejében egy-egy fanfiction játszódna le az eredetihez képest. De persze ez nem ugyanaz a helyzet, mintha valakit annyira megtalál a mű, hogy a befogadói élmény után is a részese szeretne maradni. A mitológiai-kulturális motívumkészlet felhasználása is furcsa lenne így értelmezve, ennyi erővel minden sztori, amiben Ádám és Éva vagy Zeusz szerepel, ószövetségi vagy görög mitológiai fanfiction.

A kulcs az érzelmi kapocs. A rajongás mindig szoros kötelék, személyes viszony. Úgy érzem, a mű kifejez valamit, amit én is úgy gondolok, vagy megfogalmaz valamit, amit nem tudtam korábban precízen kimondani. Hozzáad valamit a személyiségemhez, belefér a magamról alkotott képbe, vagy akár teljesebbé is teszi azt. Azzal, hogy felvállalom, rajongok valamiért, a személyiségem egy részét fejezem ki. Általános iskolában ez még annyira az önkifejezés fő eszköze volt, hogy az osztály két részre szakadt: akik nézték a Sailor Moont, és akik nem. Egy jó ideig nem barátkoztunk azokkal, akik nem jöttek velünk Holdtündéreset játszani az udvaron – nem gonoszságból, hanem mert nem tudtuk elképzelni, hogy bármi közös lehet bennünk. (Felnőtt fejjel már viszonylag ritkán harapjuk át annak a torkát, aki csúnyát gondol a kedvenc könyvünkről, de persze sosem lehet tudni.)

A rajongott mű több, mint egy remekül megírt szöveg briliáns eszközökkel, lenyűgöző technikával, ami előtt tiszteletteljesen megemelem a kalapomat. A rajongás tárgya olyan, mintha hozzám szólna. Mintha tudná, mi van bennem, mintha ismerne, és ez a személyes befogadói élmény építi ki a köteléket. Ezért fájdalmas annyira, ha valaki nem szereti azt a művet, ezért olyan érzés, mintha belénk taposnának vele.


Évekkel ezelőtt futottam bele a Zuhanás című filmbe, és már a trailernél azt éreztem, hogy ezt így, ahogy van, nekem készítették. Minden passzolt benne: szörnyen kegyetlen alaphelyzet – egy lebénult kaszkadőr azért mesél történeteket egy kislánynak, hogy rávegye, lopjon neki az öngyilkossághoz elegendő gyógyszert –; fantasy-mesei fűszer; elképesztő látvány; izgalmas szimbólumrendszer. Csak arra tudtam gondolni, bár közöm lenne ehhez a filmhez, bár én vihettem volna a kávét a rendezőnek, bár feltekerhettem volna a kábeleket, felseperhettem volna a padlót. Bármit, csak kapcsolódjak hozzá. Ha fanfiction típusú rajongó lennék, biztos ekkor ragadok billentyűzetet. Helyette általában a történetekhez kapcsolódó tárgyakat szoktam beszerezni (legutóbb életem legszívfacsaróbb játékához, a Life is Strange-hez rendeltem meg a főszereplő lány pólóját), vagy akár csak csillogó szemmel mesélek róluk a barátaimnak, hosszan vitázunk értelmezési lehetőségekről és érzelmi benyomásokról, és ezzel ugyanúgy beépül a mű, a részünkké válik.

Csak az igazán erős történetek képesek erre, elültetni magukat az olvasóban, mint valami magot. A fanfiction egy forma a kötelék kifejezésére, egy mód a sok közül, hogy a mű a rajongó személyiségének részévé váljon. Vagy egy út a sok közül ahhoz, hogy a történet életre keljen: nemcsak az író saját fantáziájának korlátai között, hanem kihajthat rengeteg olvasóban is.

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Demi Kirschner
Gaura Ágnes
Kleinheincz Csilla
On Sai
Puska Veronika

A körblogolás korábbi témáit itt találjátok.

2016. január 18., hétfő

Kildara – Dark Night

A Kildara havonta szervez egy-egy tematikus író-olvasó délutánt, most szombaton a borzongás és a horror elemek kerülnek elő, avagy az irodalom sötét oldala. Ta-mia Sansával és John Cure-ral leszünk a vendégek, a moderátor Holló-Vaskó Péter. Utána Réti Lászlóval következik egy beszélgetés és író-olvasó találkozó.

A Kildara célja az olvasás népszerűsítése a fiatalok körében, a havi rendezvényekkel olvasóközösséget építenek. Jótékonysági akciókkal is foglalkoznak, karácsony előtt kórházak számára gyűjtöttek könyveket és írószert. Támogatják a Prológust, egy fiatal és lelkes bloggerekből álló szövetséget.

Mikor? – január 23-án, szombaton, 16 órától
Hol? – A Háromban; Budapest, 1075, Kazinczy utca 3.

Facebook-esemény itt.

Mindenkit sok szeretettel várunk; ne féljetek a sötétben! :)

2016. január 5., kedd

Tervek 2016-ra

amely sok elhatározást és egy készülő új regényt tartalmaz.

Az évértékelés után jöjjenek a tervek! Jó sok mindent elképzeltem idénre, hogyha néhány végül nem is valósul meg, a teljesített többi is bőven elég legyen.

A regények nem írják meg magukat. Idén túlvállaltam magam munka terén, ezért az év második felében alig jutott időm írásra (vagy úgy egyáltalán levegőt venni). Ezen most változtatnom kell, egy munka sem ér annyit, hogy közben felőrölje az embert. Muszáj is lesz többet írnom, mert már pörög a fejemben a történet, a hosszas séták közben csak a szereplőkön jár az eszem. Összességében nem bánom a kihagyást, két nagyobb lélegzetvételű történet között nem árt pihenni, és szükségem is volt érzelmi újratöltődésre (valamint ismét meg kell keményítenem a szívemet, hogy kibabrálhassak néhány karakterrel).

Egy-két interjúban már dióhéjban meséltem az új regény témájáról: napjainkat felforgatja egy jelenség, amelynek hatására állatok bebábozódhatnak, akár a hernyók, és részlegesen emberré alakulhatnak, de leginkább félállat-félember torzók maradnak. Persze az emberi forma, az emberi viselkedés és az emberség három különböző dolog, és ezeknek a gyökértelen, egyszerre félelmet és szánalmat kiváltó, se nem állati, se nem emberi lényeknek maguknak kell megtalálniuk a helyüket a világban. A folyamatos keletkezésük nemcsak a társadalmi, gazdasági és vallási helyzetet borogatja fel, de az embereknek is át kell értékelniük, tényleg annyira különlegesek-e. A pillanatnyi munkacíme Irha és bőr, de ezt félve írom le, mert bármikor megváltozhat. Alig várom, hogy úgy igazán elkapjon a gépszíj.

Ha valami csoda folytán ezen kívül is tengernyi időm lesz, van egy másik tervem, amibe legalább jegyzetelés vagy próbálgatás szinten szeretnék belefogni. Annyit elárulhatok, hogy ez nem fantasy, szóval veszélyes kísérletnek tűnik.

A blogot viszont mindenképpen sűrűbben fogom használni. Most láttam csak, hogy idén több megkezdett bejegyzés maradt piszkozatban, mint ami végül kikerült, elsősorban időhiány miatt (kimaradt többek között egy könyvtári élmény; a nyári írótábor beszámolója, ahol írás mellett esténként egy fantasy társasjátékkal gyilkoltuk egymást; meg több Sorok mögött körblogolás). Néhány ezek közül már aktualitását vesztette, de idén nem hagyom magam. Tervezek a blogra egy újfajta projektet is tavasszal, vagy legkésőbb ősszel, de ez maradjon még homályban (ha megijednék, és el akarnám mismásolni, szóljatok rám).

A tervek általában az első "ma nincs kedvem megcsinálni, egyszer igazán ki lehet hagyni" alkalommal buknak el. Az önfegyelmet szeretném gyakorolni idén, akkor is felkelni reggel korábban, ha szívesebben aludnék még egy órát klaviatúrapüfölés helyett, vagy felhúzni a futócipőt, hiába nincs kedvem elindulni kocogni. Mindig csak egy kis lépést, mindig csak a következő napot. Remélem, sikerülni fog.:) 

Kívánok mindenkinek boldog új évet, izgalmas kihívásokat, sok örömöt!